Lundkvist, Artur: Az asszony titkai (Kvinnans hemligheter in Hungarian)

Träd in i tältet, in under båglampan, och beskåda
kvinnan, den nakna kvinnan
utan en tråd på sin fulländade kropp.
Det är en syn som ni aldrig ska glömma, ett minne
för livet, en tröst på dödsbädden, ett minne
som ska sprida sitt sken bland era efterkommande
intill tredje och fjärde led.
Nej, hon kan inte se er, hennes ögon är ännu inte öppnade,
hon kan inte heller höra er, ty hon sover ännu,
hon drömmer sin kropp, sin skönhet och ni bara
drömmer tillsammans med henne.
Ni kan betrakta henne hur nära som helst,
ni får bara inte vidröra henne, ty då försvinner hon
som den dröm hon är.
Betrakta hennes mage, denna vita kulle som andas,
betrakta hennes knän, hur de rör sig som ögonglober,
betrakta hennes midja, sammanhållen av osynliga
händer, och hennes bröst
uppburna av krafter som får dem att stiga och
sjunka, med knoppar som öppnas och sluts under
båglampan.
Men lägg framför allt märke till hägringarna i huden,
dessa mystiska mönster som ständigt växlar,
dessa landskap som förvandlas under rysningar
av tid,
dessa gestalter som ber till gudar eller fortplantar
sig,
som uppväcker vindar eller diktar för eldar eller
vatten,
dessa kämpande virvlar av maskiner och trädkronor,
denna balans mellan gruvor och torn, mellan kärlek
och bröd,
ormens och pelarens stridande former förenade i
samma motiv,
korset som strålar från skötet som en utslagen svan
och fisken som tränger in i ögat.
Det är kvinnan som ingen känner, hon som sover
med sina mysterier,
med hägring bortom hägring och frön som vilar
inuti frö,
en skörd åt de ofödda, en knopp som gömmer ett
svallande hav av rosor.
Det är kvinnan som ännu inte öppnat sina ögon:
kanske blir hennes blick outhärdlig som ett brännglas,
kanske förlamande med ett havande djurs ömhet,
kanske sårad som ett hav efter många dygn av storm,
kanske ett perspektiv av speglar
där varje frö visar sitt träd, sin skog, och varje por
sin bottenlösa brunn av sammanflätade händer.
Betrakta henne, betrakta henne:
hon är det levande tempel som ska vandra och
förbinda horisonterna med varandra,
stjärnan som faller uppåt medan båglampan
slocknar med ett fräsande.

Lépjetek a sátorba, az ívlámpa alá, tekintsétek meg
az asszonyt, a mezítelen asszonyt,
a tökéletesre formált testét, ruhátlanul.
Sohasem fogjátok elfeledni e látványt, emlék marad
egy életre, vigasz a halálos ágyon, emlék,
mely harmad- s negyedíziglen az utódaitokra is
fényleni fog.
Nem, ő nem láthat benneteket, még nem nyitotta ki
szemét,
hallani sem hallhat, mivel még aluszik,
álmodja testét, szépségét, ti csupán együtt álmodtok
vele.
Bármily közelről megnézhetitek őt,
csak meg ne érintsétek, mert eltűnik álom gyanánt.
Nézzétek hasát, e lélegző, fehér dombot, nézzétek
térdét, mozog, miként a szemgolyó,
nézzétek láthatatlan kezektől összefogott derekát,
és mellét, oly erők által hordozva, melyek
süllyesztik, emelik az ívlámpa alatt kinyíló s
bezáruló bimbókkal.
De leginkább a délibábokat figyeljétek meg a
bőrén, e rejtelmes, folytonosan váltakozó
alakzatokat,
e tájakat, melyek átváltoznak az idő reszketése
közben,
e teremtményeket, melyek istenekhez imádkoznak,
vagy szaporodnak,
felkeltik a szeleket, vagy verset írnak, tüzeknek,
vizeknek,
gépek és fakoronák viaskodó forgatagát, bányák és
tornyok, szerelem és kenyér egyensúlyát,
a kígyó és az oszlop egy motívumba fogott,
viaskodó formáit,
a keresztet, amely öléből sugárzik, mint egy tárt
szárnyú hattyú, és a halat, amely szemébe nyomul.
Az asszony ő, akit senki sem ismer, aki titkaival
aluszik,
délibábbal a délibábon túl és a magban pihenő
maggal,
termés a meg nem születetteknek, rózsák háborgó
tengerét rejtő bimbó.
Az asszony ő, aki nem nyitotta még ki szemét:
elviselhetetlen lesz talárra tekintete,
gyújtólencseként, talán vemhes állatok
gyöngédségével bénító,
sebzett talán, mint a tenger többnapos vihar után,
talán tükrök távlata lesz,
hol valahány mag önnön fáját mutatja majd, önnön
erdejét és az összekulcsolódó kezek feneketlen
kútját valamennyi pórus.
Nézzétek őt, nézzétek őt:
élő templom ő, aki elvándorol egyszer, hogy
összekösse a látóhatárokat egymással,
csillag, mely fölfelé hull, míg az ívlámpa sisteregve
elaluszik.