Ekelöf, Gunnar: Fatumeh regéje (részletek) (Sagan om Fatumeh (detaljer) in Hungarian)

1
Fem gånger såg jag Skuggan
och hälsade i förbigående
men den sjätte stod hon plötsligt framför mig
och stängde vägen i en trång gränd i nedre staden
Och hon började skälla ut mig
på det grövsta språk —
Slutligen frågade hon:
— Varför har du missaktat mig?
Varför har du inte legat med din Skugga?
Är jag dig så motbjudande?
Jag svarade:
— Hur kan en man ligga med sin Skugga?
Det är sed att låta henne gå två steg efter sig
ända till aftonen —
Hon hånlog och drog den svarta sjalen tätare om ansiktet:
— Och efter solnedgången?
— Då har en vandrare två skuggor
en ifrån lyktan han just lämnat bakom sig
och en från lyktan han närmar sig,
ständigt byter de plats —
Hon hånlog, hon lade sin hand på muren tätt intill:
— Och då är jag inte din Skugga?
Jag sade, och ville gå vidare:
— Jag vet inte vilkens skugga du är
Då lyfte hon handen och visade mig
det svarta avtrycket av sin hand
i månskenet på den vita muren
Hon upprepade:
— Och då är jag inte din Skugga?
Jag svarade:
— Jag ser vem du är
Då är det du som skall ta mig
Inte jag dig
— Älskling, sade hon hånfullt
Hos dig? Eller hos mig?
Jag svarade:
— Hos dig.

29
— Ålskling? Vill du hos dig? Eller hos mig?
Så löd hennes spotska fråga i Natten
— Hos dig! Så löd hans trotsiga svar
Nu åter hand i hand vandrade de genom Natten
långt ut ur Stadeb, långt utom förstaden
Över oasens trädgårdar lyfte sig upp ur Natten
morgonrodnaden. Vägen där bortom förlorade sig
i sanden, i Solen som steg allt högre ur Natten
Månen bleknade. Solen tecknade skuggorna svart
När den gick ner var de framme hos henne. I Natten
fanns inga vägar mer, de lade sig där hos varann
Inunder honom var ingenting synligt av Skuggan
men när de bytte ställning så som älskande gör
var av honom ingenting synligt under hans Skugga
Så blev av Natten Dag och av Dagen åter en Natt.

1
Öt ízben láttam az Árnyat
s köszöntöttem futólag
ám hatodszorra váratlanul elém lépett
s elállta utamat az alsóváros egyik szűk sikátorában.
És szidni kezdett
a legdurvább szavakkal -
végül pedig megkérdezte:
- Mért vetsz meg engem?
Mért nem tetted Árnyadat szeretőddé?
Annyira visszataszító lennék?
Én így válaszoltam:
- Miképp tehetné szeretőjévé Árnyát a férfi?
Hiszen úgy tartja a szokás, hogy két lépésnyire
mögöttünk járjon az Árnyék mígnem eljön az este.
Gúnyosan mosolygott és szorosabbra húzta a fekete sálat arcán:
- És naplemente után?
- Két árnya van a vándornak akkor
attól a lámpástól ered az egyik
amit maga mögött hagyott útján
es a másik attól, amihez közeledik,
így cserélnek helyet az árnyak szüntelenül. -
Gúnyosan mosolygott és kezét a közeli falra helyezte:
- Akkor hát nem vagyok az Árnyad?
Indultam volna már és így szóltam hozzá:
- Nem tudom, kinek az árnyéka vagy.
Ő pedig felemelte kezét
és megmutatta a holdfényes falon
tenyerének fekete lenyomatát.
És megismételte:
Akkor hát nem vagyok az Árnyad?
Igy válaszoltam:
- Látom, ki vagy.
Ezért te tégy engem szeretőddé
nem pedig téged én.
- Szerelmem - szólt gúnyosan
nálad? Vagy nálam?
Igy válaszoltam:
- Nálad.

29
- Szerelmem! Nálad akarod? Vagy nálam?
Így hangzott a fölényes kérdés az Éjszakában.
- Nálad! Ez volt a férfi dacos válasza.
Most újra kéz a kézben vándoroltak az Éjszakán át,
messze maguk mögött hagyva a Várost, messze a külvárost is.
Az oázis kertjei fölött az Éjszakából fölkelt
a hajnali fény. Ott távol a homokba veszett az út már
és a Napban, mely egyre feljebb szállt az Éjszakából,
elhalványult a hold. Az árnyakat feketén rajzolta ki a nap.
Naplementére megérkeztek. Az Éjszakában eltűnt
az út, ők pedig leheveredtek.
Az Árnyából őalatta semmi sem látszott. Ám amikor
a szeretők szokása szerint helyet cseréltek,
semmi sem látszott belőle, saját árnya alatt feküdvén.
Így jött el az Éjszakára a Nappal és a Nappalra ismét az Éjszaka.