Risojević, Ranko: Velika bosanska elegija

Petru Kočiću

»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«

1.

Nemjerljivost uzdaha je znatna,

kraj vatre, ili u hladnoj izbi,

kraj prijatelja, ili bez ikoga.

Znatna je visina zida,

i svaki kamen u njemu,

i svaki crtež u kamenu.

Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,

i školjka bez tijela, bez bisera?

Mi čujemo samo svoj glas,

koji se premeće između budućnosti

i još dalje prošlosti.

Slušamo glas usnulih gorskih vila

i drhtimo, kao djeca u strahu.

Šta bi tu mogla učiniti predaja,

lukavi osmijeh, ili poklon samo?

S poda zemljanog diže se čovjek,

dok ono bivšem, koji još sjedi,

stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.

Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,

noseći tijela radoslava i tijela gorčina,

kako svoj poklon životu u smrti.

2.

Svoju dušu rijeka prenosi nebom.

kamen koji dotakne stopalo

stapa se sa snjim, počinje da zrači.

Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;

jutro je iza svega, iza svake riječi:

čuvar ljudi od snova i straha.

Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;

odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.

Iza stvrdnute suze teče beskraj.

U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,

još jednom sa svima u sebi,

još jednom bez ikoga u sebi.

3.

Kao mali bosanski konji,

poslije uspona, na pojilu,

svoje snažno bilo slušaju riječi,

od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.

Traži se glas bez pukotine,

kao zvono zrele kruške,

glas što ujutro, u podne i svečeri,

jednako se valja gajevima i utrinama,

pomaman i brz kao odjek rike.

Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,

riječi ključnjače i žličnjače,

riječi bedrene kosti.

Kad se spominje Bosna vrisne se;

iza samo zid, ispred samo zid,

a iznad ljudi na stećcima jašu.

Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice

glas dvojnica i onoga koji,

još uvijek, traži kamen za uzglavlje.

Petar Kocicnak

»E csendes estén, suhanó öröklét felett«

1.

Nagy a sóhaj mérhetetlensége

a tűz mellett vagy a rideg szirteken,

barát mellett vagy magányos telepen.

Nagy a fal magányossága is

és benne minden egyes kő

és a kőben minden egyes redő.

Miért hallgat, miért néma a hullám

és miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?

Mi csak önnön hangunkat halljuk,

mely a holmi jövő és a még távolabbi múlt

között szédül, vergődik.

Alvó tündérek hangjait hallgatva

megriadt gyerekként reszketünk.

Mit tehetne itt a békés meghátrálás,

a ravasz mosoly vagy az ajándék?

A földről felemelkedik az ember,

míg a visszamaradtnak, az ülőnek,

kötelet készítenek – az erdő senkit sem sirat.

Hangyák hada érkezik a középkorból,

hozzák a megdicsőülés és a keserűség testeit,

az életbe a halál ajándékait.

2.

Lelkét a folyó a kék éggel viszi át.

A kavics, mely hűvös talpat érint,

összeforr vele és sugározni kezd.

A reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,

a reggel mindenek után van, minden szó után;

emberi álmok, félelmek őre.

A hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,

légüres térben visszhangzik összeütközésük.

A fagyott könny után a végtelenség hull.

E csendes estén, suhanó öröklét felett,

bennem még egyszer mindenkivel,

bennem még egyszer éppen senkivel.

3.

Mint az apró bosnyák lovak

az itatónál kaptató után,

a szavak hallgatják vad lüktetésüket,

mitől a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.

Megtöretlen hang kerestetik,

az érett körte hangja,

hang, mely hajnalban, délben és napnyugtakor

lugasokkal és mezőkkel kergetőzik,

mámorító és szédítő, visszhangzó.

A szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,

a kulcs- és lapockacsont szavai,

a medencecsont szavai.

Ha Boszniát említik, nagyot rikolt;

mögötte fal, előtte fal,

és mellette  az emberek sírkövekre hágnak.

Gyenge remegésként arany szálon fut tova

a követő hangja és azé is,

aki még mindíg sziklát keres vánkosul.