Risojević, Ranko: Staza

Moraćeš sam, uskom stazom, nikuda.
Koliko ih je, zametenih, po brinama rasutih.
Idu, ne idu, vide, ništa, u drvenoj odjeći.
Spuštaš li se, penješ li se, sve izvrnuto
U lijevak se pretvara, tutnji i usisava.
Bila je slavna, ta staza, sječivo u tmuši -
Izrezani, sretno su nestajali, avangarda.
Sad moraš sam, svojom stazom, nikuda.
Ništa ne prepoznaješ, savijeno oko tebe,
Penje li se, spušta li se, nenaviklo?
Sve i da zaboraviš, slavu i jeku, gore,
Ili možda dolje, lijevak usisava, tutnji;
Pune su uši trunja oštrog, stvrdlog, smradnog.
Zametene, rasute, niko ne skuplja, ne broji.
Slava tutnji, dubrava odjekuje, ništa ne prepoznaješ.

Egyedül kell haladnod a rejtett ösvényen, sehová.
Hogy mennyien vannak, betemetettek, a hegyoldalban szétszórtak.
Háncsruhában futnak, állnak, látszanak, rejtettek.
Ereszkedhetsz, kapaszkodhatsz, minden kifordított,
Örvénnyé változik, harsog, felszív.
Dicső volt az az ösvény, penge a sötétben –
Kitaposottak, örömben eltűntek, előőrsök.
Most egyedül kell menned ösvényeden, sehová.
Neked mindez ismeretlen, kapaszkodók,
Szokatlan ereszkedők fonnak körül?
Ha feledsz is mindent, dicsőséget és visszhangot,
Csúcsot vagy szakadékot, az örvény felszív, harsog;
Füled tördelékkel tele, mind éles, kemény, büdös.
Betemetettek, szétszórtak, nem gyűjti, nem számolja senki se.
A hírnév harsog, visszhangzik a völgy, tőled mindez idegen.