Risojević, Ranko: Sjećanje

Okovan sjećanjem, trunem u mulju.
Oblacima sam obavio glavu, kao udaljenu zvijezdu,
slušam kako u meni raste nebeski šum
neodgonetnuti tekst ostavljen u magli.

Odakle stiže ovaj uveli dan?
Na mom se dlanu uvija kao gusjenica,
podiže rilce, njuši vazduh, raste
naočigled svim mrtvim u drevnim ratovima.

Borna kola, slonovi, vranci, tenkovi -
mjestimično se otvara zemlja i guta ih,
nikada se više neće zapitati:
Gdje smo to, ili nešto tome slično.

Ničega se više ne sjećam, slobodan
uranjam u svježinu svoga potoka.
Nov kao bistra voda, osjećam oblutke
preko kojih klize moji novi tabani.

Emlékekkel gúzsba kötve rothadok az iszapban.
Mint távoli csillagot fejemet felhőbe burkoltam,
hallgatom hogyan terjed bennem az égi sugallat
a ködben hagyott megfejtetlen szöveg.

Honnan ez a tikkasztó nap?
Hernyóként kúszik tenyeremen,
emeli ormányát, szimatol, az ősi
háborúkban elesettek szeme láttára.

Harckocsik, elefántok, vasderesek, tankok –
helyenként megnyílik a föld és elnyeli őket,
soha senki nem teszi fel a kérdést:
Egyáltalán hol vannak, léteznek-e még.

Semmire sem emlékszem, szabadon
merülök saját patakom frissességébe.
Mint a tiszta patakvíz érzem a kavicsokat
melyeken új talpaim siklanak.