Risojević, Ranko: Šesta bosanska elegija

Mladobosancima

»Duša mi, sjetna i sretna...«
D. Mitrinović

 
Tako smo postupili, bez kajanja,
uz svoj rub, ne pozdravljajući nikoga.
Kazaću sve jednom, budi strpljiv –
lipa se svog mirisa lako ne odriče.
Plod dolazi nekako uzgred, usamljen,
u strahu da ostane neprimjećen.
Uvlači se polen, škropi rosom, stresa
sa nježnih nogu bezbrižnih letača.

Uz svoj izvor, nadnesen nad mûk,
svoj lik čeka zaboravljeni ratnik,
dok ga djevojke i ne primjećuju.
U izlogu svoj stas one gledaju,
i žvaču, zadovoljne, svoju budućnost.
Reklo bi se: sve je savršeno,
samo da nije izbora ljubljene.
Reklo bi se, da se na to misli.

U svom bespuću, bez sreće i tuge,
ostao je možda još samo mali uzvik.
Skupite se ovdje, što bliže, unutra,
sasvim, napustite svoj rub, djeco,
on vas veže samo sa onim drugim
za koje se ne zna da li još postoji.

Ko  pamti poplavu, ko očaj nasipa
od pletera i ilovače, gdje još miriše
očeva šuma i svježa proljetna lijeska?

Bosnyák fiatalokhoz

»Lelkem alélt és boldog…«
D. Mitrinovic

Nem köszöntve senkit, életünk peremén,
bűntudat nélkül, így cselekedtünk.
Mindent elmesélek, légy türelemmel –
illatát a hárs sosem tagadja meg.
A termés mellékes, valahogy magányos,
félelmében észrevétlen marad.
Harmatban fürdik a virágpor, lehullott
a gondtalan pilóták gyengéd lábairól.

A forrásnál, a síri csendben
a régi harcos saját alakját idézik fel,
míg az utcán a lányok észre sem veszik.
A kirakatban alakjukat nézegetik
és jövőjüket tervezik elégedetten.
Mondhatni, minden tökéletes,
csak ne kellene szeretőt választani.
Mondhatni, ez a tét.

Kilökötten, öröm és fájdalom nélkül,
talán csak egyetlen rövid sikolyuk maradt.
Itt gyűljetek össze, minél közelebb, benn,
hagyjátok el a múltat, gyerekek,
az csak valami olyasfélével köt össze
miről nem tudni, létezik-e még.

Ki emlékszik az árvízre, a töltés homokkal
és agyaggal töltött kétségbeesésére; apám erdejének
és a friss tavaszi mogyoróbokornak eltűnő illatára?