Petričević , Milica: Napisaću ti pjesmu

Napisaću ti pjesmu,
u našem gradu.
U gradu
žudnje,
načinjenih grijehova
uzbuđenja, 
nemira, 
dvoumljenja, 
posustajanja,
opraštanja.

Napisaću ti pjesmu,
u našem gradu,
u kome smo traćili svoje studentske dane prije nego su pale prve pahulje, koje nisu ni uspjele da se otope na našim dlanovima.
U gradu u kom te više ni ne viđam.
U gradu, u kom se lede nosići,
a ko zna ko ih grije.
I zagrljaji.. Koji se pružaju
ko zna kome.

Napisaću ti pjesmu,
onako, studentski,
zamišljajući sobu koja sada zasigurno hladna nije jer je grije ritam uzdaha i izdaha ko zna čijih.

Napisaću ti pjesmu zamišljajući kako nas, po ko zna koji put, umiva ono naše Sunce. 
A ti si ga zaboravio.

A ja ću ti je napisati.

U gradu... 
Šobićevom... 
Voljenom...

On, kako mi je onda rekao, nije htio da mijenja svijet.
Ni ja ne htjedoh ovaj naš.
A jesam, ipak.

Oprostićeš mi.

Verset neked írok,
városunkban.
A vágy,
a megtett bűnök,
az izgalmak,
a nyugtalanság,
a kétségek,
vissazahőkölések,
megbocsátások
városában.
 
Verset neked írok,
városunkban,
ahol egy nappal az első, tenyerünkön még meg sem olvadhatott hópelyhek hullta előtt, egyetemist napjainkat herdáltuk.
A városban, ahol többé nem látlak.
A városban, ahol mefagy a nózi
és ki tudja ki melegíti.
És az ölelések... Ki tudja
kinek tárulnak.
 
Verset neked írok,
csak úgy, egyetemistásan,
elképzelve azt a már bizonyára hideg szobát, melyet ki tudja kiknek, milyen ritmusú lélegzése melegít.
 
Verset neked írok, elképzelve, az a mi Napunk hogyan fürdet bennünket.
Te pedig elfeledted.
 
Én pedig megírom neked.
 
A városban...
Sobityéban...
A szeretettben...
 
Ő, ahogy akkor mondta, nem akarta megváltani a világot.
Ezt a miénket, én sem akartam.
Mégis, megtettem.
 
Tán megbocsátod.