Bijelić, Tatjana: Janet (44), a kreatív írás tanfolyamvezetője (Dženet (44), voditeljka kursa kreativnog pisanja in Hungarian)

Zbog tričarija iz ove torbe
niko ne propušta časove poezije,
u nekoj od svojih osama
mnogi koji žele da postanu pjesnici
čitaju loše romane, sline nad tračerskim tekstom,
a onda se pojave s praznim papirom,
uredno svake sedmice, sjedaju
na stara mjesta, iščekuju
magične trikove i sporedne aktivnosti,
možda im se otvore kanali i čakre
možda napišu nekoliko rima,
plaćaju me pa sam odgovorna
za serioznost početnih rituala
za dubinu disanja i hodanje uokrug,
za rastezanje udova, opštu relaksaciju,
prvih pet minuta mislimo na tijelo,
a onda se umara um.

Poticaje vadim iz osam džepića,
prelazne objekte i leteće figure,
rječnik sinonima i igle za bockanje mašte,
patentirali su poetry kit,
igru za šivanje fraza
nedostaju samo ritmovi u glavi,
mir, zvuk, asocijacije
šarenila iz torbe ne nude
vibracije, a toliko se vole
nasmijati, upasiviti
znam kad je dosta, neko započinje
vic, tišina! Urlam uz Bitlse u pozadini,
toliko sam skupljala vaša čula u snop,
ovo je naše deveto viđenje,
čas strogih formi, napišite
svoj prvi sonet bez razgovora,
boje se ćutanje, nijemosti, sebe
prostora bez akcije, spektakla,
znoje se šezdeset minuta i godina
ovo je njihova vizija pakla,
a opet se samovoljno naprežu, žele
da propišu pjesme, oni ili pjesme
da ih oblije zadovoljstvo pisanja
filujem ih ko punjene paprike
i ne znam gdje počinje raskorak
između pjesme i pjesnika,

u nekoliko tananih stihova
stislo se dvanaest soneta,
kažu da im nisam dala dovoljno
muzike, riječi, inspiracije,
svi osim jednog nenašminkanog djeteta,
ona je svoj sonet napisala bez muke
i gledala dugo u svoje male ruke
i stariju gospodu, u bezbrojne mrežice
s njihovih papira, svi isto crtaju,
njen papir
ima sva potrebna slova, ima pjesmu
raduje se, pakuje, odlazi
nosi savršen sonet na svjetlo dana,
kad sam je pitala želi li da napiše
još mnogo dobrih pjesama, rekla je – zašto,
tako je sebično raditi nešto
zbog čega bi mi hrčak i mačka
umrli od gladi – 

E táska apróságai miatt
nem hagyja ki senki sem a költészet óráit,
magányukban
az önjelölt költők ponyvaregényeket olvasnak,
megkönnyezik a mézes-mázos szöveget,
majd üres papírlapokkal rendszeresen
hetente jelennek meg, elfoglalják
helyeiket, várják
a mágikus trükköket és kiegészítő aktivitást,
talán megnyílnak csatornáik
talán egy-egy rímet is szerkesztenek,
fizetnek hát felelek
a kezdeti lépések komolyságáért
az írás mélységéért, a körbejárásért,
a végtagok nyújtózkodásáért, a lazításért,
az első öt percben a testre gondolunk,
majd fárad az elme.

Nyolc zsebből húzom elő a buzdítást,
az átmeneti tárgyakat és röppenő figurákat,
a szinonimaszótárt, a képzeletserkentőket,
védett immár a poetry kit,
a közhelyek összehangolása
csak a ritmus hiányzik,
nyugalmat, hangzást, a képzettársítás
tarkaságát nem kínálják a táska
rezgései, pedig mennyire szeretnek
nevetni, elernyedni
tudom mikor elég, valaki viccet kezd
mesélni, csend! Ordítok, a Beatlesek a háttérben,
annyit gyűjtöttem érzékeiteket kötegbe,
ez kilencedik találkozásunk,
a szigorú formák órája, szó nélkül
írjátok le első szonetteteket,
félnek a csendtől, a hallgatástól,
a mozdulatlan térben önmaguktól,
hatvan percig izzadnak és évekig
ez az ő álomképük pokla,
ismét önszántukból gyötrődnek, költeményeket
akarnak előírni ők vagy a költemények,
hogy az írás gyönyörét megérezzék
próbálom őket feltölteni
és nem tudom hol kezdődik a különbség
költő és költemény között,

a gyengécske sorok mögött
tizenkét szonett szorongott,
mondták nem adtam nekik elegendő
dallamot, kifejezéseket, inspirációt,
egyetlen egy különös lánykát kivéve,
gond nélkül írta meg szonettjét
sokáig szemlélte kezecskéit
és az idősebb urakét, az általuk telefirkált
egyforma papírlapokat,
az ő oldalán
megfelelő betűk sorakoznak, él a vers
örül, összecsomagol, elmegy
tökéletes szonettet visz a napfénybe,
mikor megkérdeztem akar-e még
sok szép verset írni, miért – válaszolta –
önzés olyan dolgokkal foglalkozni
amely miatt hörcsögöm és macskám
éhen halnának –