Andrić, Ivo: Egykor, az Alpokban (Nekad, u Alpima in Hungarian)

Pesma

     Ona je odjeknula jednog jutra, u Alpima. Nekoliko nejasnih reči koje sam u prolazu čuo; muzika za pevanje i igru u isto vreme.
     Pesma koju će mnogi – ne misleći, ne znajući možda otkud dolazi ni kako se zove – dugo pevati, i dugo uz nju igrati, u Alpima i daleko od njih, svuda po svetu.
     I docnije se, godinama, stalno javljala, u odlomcima reči i ritma, i za pevanje i za igru.
     I sad joj ponekad čujem oslabljen i nejasan odjek. I sam ne znam, i ne pitam se, da li zaista još teče u meni, ili to drugi pevaju i igraju, tamo u Alpima, i svuda po svetu.

Susret

     Topla je, kao živa, zelena beležnica, od dugog stajanja u mojoj ruci, a otvorio je još nisam ni reči zapisao u nju, iako jasno vidim ono što bih hteo da zabeležim.
     Sav sam vreo i podrhtavam od dugog pešačenja. San me hvata. Bojim se da ne zaspim i da ostane nezabeleženo.
     Ide. Vidim je na planinskoj kosi, struk joj se gubi u livadi a glava stoji pravo, sa visinskim nebom kao pozadinom.
     Osmehuje se. Tada joj se oči žare a razdvojene usne lagano podrhtavaju, kupe se jedva
primetno, kao od pomisli na nedozrelo voće. Taj retki osmeh, sastavljen od skupocenih protivnosti – svetle oči i laki grč usana – nestaje brzo i potpuno, i tada meni izgleda da ga nije nikad ni bilo. Tako je nestvarno kratak i tako se lako briše.
     Šta sve nije viđeno i rečeno i šta sve neće ostati zabeleženo? Šta sve nisu ljudi uspeli da kažu jedan drugom i sačuvaju zauvek? A ovaj osmeh, mađiju njegovog kratkog veka i brzog nestanka – zar nikad, niko, nikome?
     Znam, sunca su se rađala i kontinenti tonuli a da nikog nije bilo da to vidi i zabeleži. Pa neka! Ali taj osmeh! Zar da zaista potone u mom snu i zaboravu?
     Ispada mi beležnica iz ruku. Savlađuje me umor i uspavljuje opoj planinskog vazduha. Spava mi se. Sve se bojim da ću zaspati i sve se teže otimam snu. Neću stići da kažem. Zaspaću.

Zora

     Sa planine sam video zoru, razlivenu po bezbrojnim vrhovima planina i do polovine neba. Obnevideo od suza, ljutih, bleštavih, hladni suza bez povoda. Pretrnuo, poraženog sluha tišinom. Ni misli, ni želje, ni sećanja. Samo, u mašti, jedne oči, sjajne, nepoznate, nerođene oči koje ovu zoru nikad neće videti.

A dal

     Egyszer, pikadatkor hangzott el, az Alpokban. Néhány elmosódott hang, félfüllel hallottam; dallam, melyet énekelnek és ropják rá.
     Egy dal, melyet sokan – nem gondolva eredetére és címére – sokáig fognak énekelni és ritmusára táncra perdülni, az Alpokban és messze tájakon, szerte a világban.
     És évekkel később, éveken keresztül dallama, ritmusa mindenütt, állandóan jelen volt.
     Most is néha hallom halk, elmosódott visszhangként. Magam sem tudom, nem is kérdem, bennsőmben él-e, vagy csak mások énekelnek, táncolnak, valahol az Alpokban, és szerte a világban.

 
Találkozás

     Forró, mint az élő, zöld jegyzetfüzet, melyet órák hosszat szorongatok, de ki nem nyitottam, jegyzetet nem készítettem, pedig eggyértelmű volt, mit kellene.
     Izzok és remegek a hosszú gyaloglástól. Álmos vagyok. Félek, hogy elalszom és üresen maradnak a lapok.
     Ott megy. Látom a lejtőn, dereka a mezőbe veszett, de feje az éteri kékkel kacérkodik.
     Elmosolyodott. Akkor szemei égettek, szétnyílt ajkai talán megremegtek, alig észrevehtően összehúzódtak, mintha az éretlen gyümölcsöt idéznék. Ez a legértékesebb ellentétekből összetett, ritka mosoly – tündöklő szemek, leheletnyi görcs az ajkakon – a pillanat martalékává vált, úgy tűnt, nem is létezett. Oly félelmetesen rövid volt, oly könnyedén foszlott szerte.
     Mi mindent nem láttunk és mondtunk és mi minden maradt ki a jegyzetekből? Mi mindent nem mondtak el egymásnak az emberek és marad örökös titok? De ezt a mosolyt, varázslatos jelenlétét és hirtelen tűntét – ezt soha, senki, senkinek?
     Tudom, csillagképek születtek, kontinensek tűntek el a nélkül, hogy valaki is látta, lejegyezte volna. Ám legyen! De az a mosoly! Tényleg álmaimba, emlékeimbe kell sűllyednie?
     Jegyzetfüzetem kihullott kezemből. Hatalmába kerít a fáradtság és a bódító hegyvidéki illat. Álmos vagyok. Félek, legyőz az álom, mind nehezebben állok ellen. Nem érkezem elmondani. Elalszom.

Virradat

     A hegységben láttam a bérceken elterülő, egeket igéző virradatot. A könnyektől homályosak szemeim, az ok nélkül elhullajtott haragos, csillogó, rideg könnyektől. Megrettentem a csönd által legyőzött hallásomtól. Eltűntek az eszmék, vágyak, emlékek. Csak a képzeletben egy szem, csillogó, ismeretlen,  meg nem született szem, mely sosem fogja megpillantani ezt a virradatot.