Válek, Miroslav: Zima

V zime sú veci čistejšie a belšie. Je sneh
a belasosti všade, až to bolí.
Len ona češe prúdy svojej smoly.
Víchor ako britva, stromy z kože zdiera,
kdesi vo mne zaskučalo zviera.
Prichádza noc,
objektív luny otočí a poutiera
a do rána ju z každej strany sníma.
A to je už tmavomodrá zima.

Moja zima je biela. Vetry náhodné
sotva šteknú spod brán.
Moja zima je dobrá.
Zahoďme
starý klobúk melanchólie
a bežme prostovlasí do strmého brehu.
Moja zima je nežnosť,
iskrenie hviezd
a číry jagot snehu.

Ešte sú iné zimy, v ktorých spomeniem
ružovú zimu tvojho tela.
Nadýchal som sa zimy ružovej,
omrzela ma zima biela.
Zo všetkých zím jak ponorka som ustal.

Hlt vzduchu do pľúc, ako nôž!
Chcem počuť pukať kĺby kremeňa,
chcem drsný vlas čiernej zimy
omotať si okolo prsta.
Nech na sneh kvapká
krv obyčajná, ľudská,
červená.

Télen a dolgok tisztábbak és fehérebbek. Hó van
s fehérség mindenütt, hogy szinte fáj.
Csak ő fésüli holló haja zuhatagát.
A szélvész, mint borotva, bőrükből kibontja a fákat,
felnyüszített bennem valahol egy állat.
Közeleg az éj,
a hold objektívjét elfordítja, megtörüli,
s reggelig a telet minden oldalról lefényképezi.
S ez a tél már sötétkékkel teli.

Az én telem fehér. A kószáló szelek
alig vakkantanak a kapualjból.
Az én telem jó.
Dobjuk el
a melankólia nyűtt kalapját,
s fussunk hajadonfőtt a meredek dombra.
Az én telem gyöngédség,
csillagok szikrázása
s a hó tiszta villogása.

Vannak más telek is, közülök
tested rózsaszín telére emlékezem.
Teleszívtam magam rózsaszínű téllel,
s megutáltam fehér telem.
S elfáradtam, akár a búvár, minden telektől.

Egy korty késéles levegőt!
Hadd halljam a kovacsuklók pattanását,
ujjaim köré hadd csavarjam
a fekete tél érdes haja szálát!
Csepegjen a hóra
piros, közönséges
embervér.