Válek, Miroslav: Estetika

1
Podivní vojaci
v krčme na spadnutie
prevraciame nočnú oblohu
jak veľký čierny džbán.

Popíjame unavené dažde jesene.

A tak pozde
a tak márne
atak slnka začne sa.

Kohúty už odtrúbili dávno svitanie.
Na nás si ľahla noc.
Útočí na nás bubnová paľba melanchólie,
tlačí nás k zemi slzotvorný spleen.
A oddávna pletie sa nám v pomätenej mysli
smutná, malá násobilka odvahy:
Píšeme
zotierame,
zotierame,
zotierame,

2
A potom ráno:
Akýsi priateľ,
dobrý známy,
akási kdesi videná už tvár
pozerá na mňa oknom kaviarne.
Vstane, kývne prstom, zahrozí,
povetrie je plné ekrazitu
a nad nami detonujú oblaky.
- Básnik, uteč, básnik, mlč!
Premieľaj si na obdratom mlynku
perly sĺz,
krúpy hviezdičiek,
neskonalej lásky
sladký perníček.

Básnik, mlč!

3
To som ja,
zafúľaný večný učeň múz.
Zavesil som sa na krk životu,
napil som sa jeho horkej krvi.
A teraz vystupujem zo seba
jak rieka z brehov
a nesiem slovo ešte žeravé,
slovo ešte nenarodené a slepé,
spravím vám z neho krásnu sponu do vlasov,
ostrý nôž a pluh
a všetko, čo sa vám len zachce,
každý predmet nevyhnutný pre šťastie.
Rozkážte, a budú kvitnúť stromy.
Povedzte, a bude zvoniť štrk.
Usínať budete s mojím slovom v srdci
a zobúdzať vás bude k životu.

Ale keď raz
v studenom a hustom daždi
pocestujeme spolu do práce
a ukradomky dotýkať sa budem
vašich vlhkých plášťov,
usmejte sa na mňa
aspoň očami.

1
Mint fura katonák
a kocsmában elterülve,
öblös fekete korsóként
döntögetjük az éjjeli égboltot.

Kortyolgatjuk az ősz tikkadt záporát.

Oly megkésve
és célt tévesztve
indít támadást a Nap.

Elkürtölte már a kakasszó a pirkadat hírét.
Ránk terült az éjjel palástja.
Célzottként nyögjük az elégia dobtüzét,
földbe tapos a könnyfakasztó spleen.
Tébolyult elménkben kavarog régóta
bátorságunk komor számtana:
Írjuk
töröljük,
töröljük,
töröljük,

2
Reggel aztán:
Barátféle,
jó ismerős, azonosíthatatlan
helyen és időben látott arca
néz rám a kávézó ablakából.
Felemelkedik, ujjával intőn megfenyeget,
pattanásig feszül a pillanat
és fölöttünk megkodnulnak a fellegek.
- Költő, menekülj, költő, légy hallgatag!
őrlődjön csak kopott malmodban
a gyöngypatak
csillagdarája,
és a végtelen szerelem
édes mézeskalácsa.

Költő, légy hallgatag!

3
Én lennék,
a múzsák maszatos és örök inasa.
Az élet nyakára akaszkodván,
lerészegedtem annak keserű vérétől.
Most pedig kilépek magamból,
mint egy medrét elhagyó folyó
és cipelem a még izzó mondatelemet,
a vak szót, mely még meg sem született,
gyönyörű hajpántot készítek nektek belőle,
éles kést, ekét
és mindent, mi szem és száj óhaja,
bármily tárgyat, mely a szerencse záloga.
Parancsoljatok és a fák virágba öltöznek.
Mondjátok és megcsendül a kavics.
Elszenderedvén szavam tölti ki szívetek
és éltre kelti lelketek.

De ha majd egyszer
a sűrü és hideg esőben
együtt utazunk munkába
és titokban nedves
köpenyetekhez érek,
kérlek szemetek mosollyával
lepjetek meg engem.