Válek, Miroslav: Dejiny trávy
Dejiny trávy (Slovak)Oldřichovi Mikuláškovi To by ste radi videli, ten fosfor! Tú lúku, svietiacu ako hodinky, keď ukazuje jar! Ešte má mäkké lýtka, svaly ju budú bolieť a už sa na svahu mihne jej zelený kabriolet, ó, akcelerácia tráv! A chlorofyl! A jarné klíčenie! A dvestotisíc iných hlúpostí! Hlava vás z toho nezabolí a tráva už vchádza do ďalšieho kola. Zaspievaj niečo veselé, zaspievaj, ale rýchle! Splašení ako jelene, starneme tráve na očiach. A už to nie je pretekársky voz, hrmenie jarných motorov, šialenstvo tribún! Je tu len smutné auto s pivom, z ktorého vyhadzujú zelenú fľašu s penou v hrdle, žriebätá, koníky lúčne, napodobňujúce cval. Raz a dva, vysoko kolená, spievať! A tak sa človek dožil tisíc rokov. Musel len bežať, predbiehať s penou v hrdle, nik sa ho nespýtal: „Prečo?“ A „Kam?“ A kto sa spýtal trávy, kam rastie a prečo? Kto sa spýtal na jej vnútorný život? Kto aspoň steblo trávy preložil do ľudskej reči? Nič, iba oheň a dážď. A tráva pracuje: nad chodbami krtov, nad hrobom, nad hrobom, počúva nárek mora, šelest nad aortou, premieňa požiar slnka, blúznenie vody, premieňa mŕtve veci na živé, trápi sa sama v sebe, hľadá im správny tvar. Napísané sú: dejiny vojen, dejiny filatelie a futbalu. Dejiny trávy nikto nenapísal. Z hľadiska trávy je to bezvýznamné. Jej dejiny sú dlhé a plynulé. Premávajú v nej expresy a nájazdníci hryzú hrivy koní. Zapadá do nej zlatovlasá hlava a mnohý kohútik v nej stratil hrebienok, ó, pozná bludné hviezdy! Tráva vie, po čom býva krv. V pamäti drží všetky letné lásky, cudzoložstvá a beštiálne vraždy. Ale tráva je trpezlivá a citlivá. Tráva všetko zakryje. Mlčí. Nepozerajte na ňu zvysoka. Tráva vie, od čoho mŕtvych bolí zub, tráva vie všetko o živote a smrti. Tráva má presný zoznam nádejí a sĺz. Vypočítala vašu definitívnu podobu, podčiarkla si vás zelenou a čaká. Raz všetko pochopím a odhalím ti skryté súvislosti vecí. Poď, vyjdeme do tmy počúvať pôrodné bolesti trávy, krutý kŕč koreňov, praskanie buniek, vrenie štiav. Už všetkému rozumiem, akoby sám som bol trávou. Polož si ruku na chrbát noci, počúvaj dobre, čo vravím: Nič, iba oheň a dážď! |
A fű történelme (Hungarian)Oldřich Mikulášeknek Szeretnétek látni azt a foszfort! Azt a karóraként világító rétet, mikor tavaszt jelez! Lábikrája még puha, az izmai fájnak, s a lejtőn már suhan zöld kabrioletje, ó, fű-akceleráció! S a klorofill! S a tavaszi sarjadás! S kétszázezer egyéb mihasznaság! Szemünk se rebbent meg, s a fű már új futamba kezd. Énekelj valami vígat, énekelj, de mindjárt! Riadt szarvasok módján öregszünk a fű szeme előtt. S ez már nem versenykocsi, tavaszi motorok dübörgése, lelátók őrjöngése. Csak egy bús söröskocsi áll itt, habos torkú, zöld üveget dobnak ki belőle, kiscsikók, vágtatást mímelő szöcskék. Egy, kettő, térdet emelj, énekelj! Így ért meg az ember ezer évet. Csak futnia kellett, előznie tajtékzó torokkal, nem kérdezte senki: „Miért?” S „Hová?” S ki kérdezte a füvet, hová nő és miért? Ki faggatta belső világa felől? Ki ültetett át egyetlen fűszálat emberi nyelvre? Semmi, csak tűz meg eső. De a fű dolgozik: vakondjáratok fölött, sír fölött, sír fölött, hallgatja a tenger sírását, ütőér zörejét, átalakítja a nap hevét, a víz lázas fecsegését, a holt anyagot élővé változtatja, s magában gyötrődve, helyes formát keres neki. Meg van már írva: a háborúk története, a bélyeggyűjtés, a labdarúgás története. A fű történetét senki meg nem írta. A fű szemszögéből mindez érdektelen. Története hosszú és folyamatos. Expresszvonatok közlekednek benne, s a portyázók a lósörényt harapják. Belehull a fej, az aranyhajú, sok kakas vesztette taraját benne, ó, ismeri a vándor csillagokat! A fű tudja, mi az ára a vérnek. Emlékszik minden nyári szerelemre, házasságtörésre, bestiális gyilkosságra. Ám a fű türelmes és érzékeny. A fű mindent betakar. Hallgat. Ne nézzetek fölénnyel reá. A fű tudja, mitől fáj a halottak foga, a fű mindent tud életről s halálról. Pontos jegyzéke van reményekről, könnyekről. Kiszámította végleges formátokat, zölddel aláhúzta, és vár. Egyszer mindent megértek, s fölfedem neked a dolgok rejtett összefüggéseit. Gyere, menjünk ki a sötétbe, s hallgassuk a fű vajúdását, gyökerek vad görcsét, sejtek pattogását, nedvek forrongását. Megértek én már mindent, mintha fű volnék magam is. Nyugtasd kezed az éjszaka hátán, jól figyelj arra, amit mondok: Semmi, csak tűz meg eső!
|