Rumpli, Jaroslav: Gabonakörök (részlet) (Kruhy v obilí in Hungarian)

1

Až tesne pred vchodom do obchodu som si uvedomil, že to
bol on. Vyhol som sa mu spolu s ostatnými a ani som sa nepokúšal pochopiž, čo sa stalo. So zatvorenými očami som kráčal ďalej, snažiac sa zabudnúť na jeho zakrvavené ruky a bezduchý pohľad. Napriek zdeseniu, ktoré ma na okamih ovládlo,
mi ani nenapadlo, že by sa ma niečo z toho výjavu mohlo
týkať. Tušil som, čo sa deje za mnou. Širokou brázdou, ktorú
svojím pomalým pohybom vyoral medzi návštevníkmi ná-
kupného centra, prešiel k hlavnému vchodu a vykročil do
dažďa. Dvere sa za ním ticho zavreli. Na ich hrubé sklo sa ani
roj múch v jedinom závane vetra zniesli tisíce kvapiek. Rozpľasli sa na ňom a so zlámanými nohami stekali dole, rozmazávajúc mužovu zhrbenú postavu na nepoznanie. Zastavil som
kroky a nabral dych. Ozvali sa prvé výkriky, zopár žien začalo jačať. Neotočil som sa, iba som otvoril oči. Pred obchodom nebol okrem mňa nikto. Všetci sa začali hrnúť smerom von,
preč od miesta znesväteného zlom.
Áno, až vtedy mi došlo, že to bol on.
Zalial ma studený pot, pretože som si vzápätí dal všetko
dohromady. Vbehol som dnu, opäť bez dychu. Ani tam, samozrejme, nikto nebol. Na zemi sa povaľovalo žonglérske náčinie. Loptičky, kruhy, kužele, diabolo. Vedľa pokladnice
ležala prevrhnutá stolička, na policiach sedeli detské hračky. Jediné, čo stálo, bol veľký plyšový hroch pod oknom. Teda okrem mňa. Dvere dozadu boli doširoka otvorené, z tmy sa ozývala hudba. Vianočná koleda. Znela tak pokojne, až som mal na okamih dojem, že je všetko tak, ako má byť. Chodba za dverami nebola dlhá, ale tma a zlý pocit ju robili bezodnou. V tej chvíli na mňa pôsobila ako jama hrobu naplnená oceánom. Ako nekonečne hlboká špina za nechtami. Ako
odzipsovaná čierna diera. Dalo sa ňou prejsť, ale nedalo sa
v nej neutopiť. Vedel som dobre, čo sa za ňou skrýva. Sklad.
Ešte hlbšia tma. Chodieval som tam Lujze pomáhať rozba-
ľovať a triediť tovar. Okrem škatúľ rôznych veľkostí tam toho
nebolo veľa. Tri skrine, smetiak, rádio, malé umývadlo. Na stene nad ním viselo zrkadlo. Nad ním reprodukcia nejakej krajinky. Zákaz fajãiť. Inak nič.
Svetlo.
Asi som ho ani nemal zažínať. V prvom momente ma aj
tak iba oslepilo. Na prstoch som rýchlosťou nervového vnemu pocítil vlhkosť. Stiahol som ruku z vypínača a mimovoľne zaostril zrak. Stiahlo mi žalúdok, mozog mi s hlasným tepaním zavalila červená. Podlaha a steny boli pokryté nesúvislými líniami fŕkancov, bizarných stôp a odtlačkov prstov. Nebolo v tom nič, čo by mohlo dávať zmysel. A to bola zatiaľ len chodba. Na jej konci bola ďalšia odzipsovaná diera. Tá teraz vďaka svetlu z chodby až taká tmavá nebola. Jej okraje vyzerali ako
rozìavené rodidlá. Dvere boli vysadené z pántov, na zárubniach sa ani obrovské šváby krvavili odtlačené dlane. Nemohol som si pomôcť, naplo ma. Všetko predo mnou sa začalo
krútiť. Strop splynul s podlahou, steny sa nahli jedna k druhej. Zaprel som sa do nich rukami a zahľadel pred seba. Zo šera miestnosti trčali bosé nohy. Nemal som inú možnosť, len
sa pohnúť dopredu. Prekročil som prah a so zavretými očami
som nahmatal vypínač.

1

Csak a bolt bejárata előtt fogtam fel, hogy ő volt az. Ahogy a többiek, én is kikerültem, meg sem próbálva értelmezni a látottakat. -
Csukot szemekkel lépkedtem tovább, igyekezve elfelejteni véres kezeit, lelketlen tekintetét. A pillanatnyi megdöbbenésen túl eszembe
sem jutott, hogy nekem bármi közöm lehetne ehhez az egészhez. Azt
viszont pontosan tudtam, hogy mi zajlik a hátam mögött. A pasas
nehézkes, kaszáló mozdulatokkal épp egy széles csapást vág magának
a bevásárlóközpont látogatói között, a főbejárathoz indul, és kilép az
esőbe. Az ajtó halkan bezáródik mögötte. A vastag üvegre, mint egy
megzavarodott légyraj, ezer esőcsepp zúdul. Szétfröccsennek, hogy
aztán összeroncsolódott végtagokként csorogjanak lefelé, a felismerhetetlenségig elmosva a távolodó férfi görnyedt alakját. Lassítottam,
és kifújtam magam. Felhangzottak az első sikolyok, néhány hölgyvendég nem volt képes visszafogni magát. Nem fordultam meg, csak
kinyitottam a szemem. Egyedül voltam a boltnál. A tömeg a kijárat
felé özönlött, minél távolabb e gonosz által meggyalázott helytől.
Igen, csupán ekkor fogom fel, hogy ő volt az.
Elönt a hideg veríték, ahogy összeáll a kép. Lélekszakadva rontok
be a boltba. Persze sehol senki. A földön zsonglőrkellékek szanaszét.
Labdák, karikák, buzogányok, és egy diaboló. A kasszagép mellet
egy felborított szék, a polcon gyerekjátékok. Egyetlen dolog áll
csupán, az a nagy plüss víziló a kirakatban. Úgy értem, rajtam kívül.
A hátsó ajtó tárva-nyitva, a sötétségből zenefoszlányok. Valami karácsonyi ének. Annyira nyugodtan szól, hogy egy pillanatra elhiszem,
minden úgy van, ahogy annak lennie kell.
Az ajtó mögötti folyosó nem valami hosszú, de a sötétség és a bennem kavargó rossz előérzet feneketlenné változtatja. Úgy hat rám,
mint egy óceánnyi vízzel feltöltött sírgödör. Mint végtelen piszok
a köröm alatt. Mint egy tátongó fekete lyuk. Ugyan át lehet kelni rajta,
de lehetetlen nem belefulladni. Tökéletesen tudom, mi van mögötte.
Egy raktár. És további sötétség. Sokszor jártam már ot, hogy segítsek
Lujzának kicsomagolni és osztályozni az árut. Különböző mérető
dobozokon kívül alig van ot valami. Három szekrény, szemétkosár,
rádió, egy kis mosdócsésze. A falon tükör. Fölötte meg valami tájkép
reprodukciója. Dohányozni tilos. Amúgy semmi.
Fény.
Nem kellet volna felkapcsolnom a villanyt. Teljesen elvakít,
viszont azonnal megérzem a nedvességet. Elrántom a kezem a
kapcsolóról, és önkéntelenül beélesítem a fókuszt. Összeszorul
a gyomrom, agyamat elönti a vörös köd. A padlót és a falakat összefüggéstelen firkálmányok, bizarr jelek és véres ujjlenyomatok
borítják. Csupa értelmetlenség. És ez még csupán a folyosó, a végén
egy újabb fekete lyukkal. A beszűrődő fénynek köszönhetően ot
már nincs annyira sötét. Mindenütt dúlás nyomai. Az ajtó kifordult
a vasalásból, az ajtókereten, mint hatalmas svábbogarak, véres tenyérnyomok. Elönt a tehetetlenség érzése, hányingerem támad. Forog
velem a világ. A mennyezet a padlóra, a falak egymáshoz feszülnek.
Megtámaszkodom, és csak bámulok magam elé. A hátsó raktár félhomályából meztelen lábak lógnak ki. Nincs választásom, oda kell
mennem. Átlépem a küszöböt, és lehunyt szemmel kitapogatom
a villanykapcsolót.