Ondruš, Ján: Džbán

Bola si predkreslená vráskou,
vypuklou ako výšivka,

lež si sa pretrhla
na mieste úsmevu,

bola si mierna ako džbán,
stojačky prichýlený k ústam,

lež džbán pukol, preteká
na mieste úsmevu. Hľa,

zľaknem sa, zvesím tvoju tvár,
presnívam na moju,

kto je kto,

kto je čí,

tvár pribijem nad posteľ,
budem pred ňou kľakať,

rozmlčím ju, keď sa oči stretnú,
rozdúcham ju ako uhlík,

oslovenie ju neobsiahne,

ozve sa na dve mená,

odparím z nej slzu,
vybarím z nej bozk,

nech je len biele miesto,

nech je len žmurkajúci
tik, bežiaci po nej,

komolý úškrn,
vystužený chrupom,

tvár sa naštrbí a pukne
po vráske kresby, pretrhne, naštiepi sa,

kto je kto,
kto je čí -

a všetko, čo ostalo, zodvihnem
za nitku z úst, za odbité ucho zo džbána,

ktorý nám spadol na zem.

Kirajzoltak domború,
hímzéses ránccal.

csak épp mosolyod
helyén elszakadtál,

szelíd voltál, korsó,
mit állva döntünk ajkunkhoz,

csak épp a korsó megrepedt, ereszt:
mosolyod helyén. Lásd,

megijedünk, arcod lehajtom,
arcomra átálmodom,

ki kicsoda,

micsoda kié,

arcod szegezem az ágy fölé,
hadd térdepeljünk előtte,

szemünk összevillanását széthallgatom,
parazsat, visszataszítom,

megszólítás nem éri körbe,

két névre hallgat,

elpárologtatom róla a könnyeket,
kicsalom belőle a csókokat,

hadd legyen fehér hely csupán,

hadd legyen csak tikkelés,
mely fut rajta föl-le, föl-le,

kusza fintor,
fogsoroddal megtámasztva,

kifeszül az arc, reped,
rajz-ránc mentén pattan, hasadásig,

ki kicsoda,
micsoda kié -

és mindent, ami megmaradt, fölemelek,
a száj fonalánál fogva, a korsó letört fülénél,

ha már esését föl nem fogtam.