Janík, Pavol: Molto adagio

Starí ľudia sa sťahujú.
Pomaly a nemotorne,
nie z vlastnej vôle
a bez cudzej pomoci.
Ťažkopádne sťahujú svoj staromódny nábytok,
predpotopné názory
a neodbytné bolesti v kĺboch.

Trasľavými údmi
márne hľadajú vypínače
na neznámych stenách
nového príbytku.
Nevládzu zažať svetlo
v šere samoty a nevedomia.

Zbytočne vyslovujú všetky slová,
na ktoré si ešte s ťažkosťami spomenú.
Už im nič nehovoria
ich vlastné slová.
Nerozumejú im.
Zabudli, na čo slúžili.
Nič im nepripomínajú.

Im. Cteným a váženým osobám,
ktorým patrí úcta a vďaka.

Starí ľudia sa sťahujú.
Zdĺhavo a neobratne,
neúmyselne
a celkom sami.
Ťarbavo sťahujú svoj starodávny nábytok,
prežité názory
a dotieravé bolesti v kĺboch.

Vytrvalo a nepríjemne
sa nás dotýkajú
rozochvenými končatinami.
Tiesnivo nám siahajú na hrdlo.

Starí ľudia sa sťahujú
do nás.
Po troške a nešikovne,
chtiac-nechtiac
a vlastnými silami.
Namáhavo sťahujeme svoj zastaraný nábytok,
opotrebované názory
a boľavé kĺby.
A ostatné veci,
ktoré už doslúžili.

Nenápadne a neodvratne
sa stávame ctenými a váženými osobami,
ktorým patrí úcta a vďaka.

Húževnato a skľučujúco
pokračujeme v trvaní dejov,
plynule sa posúvame v následnosti príbehov,
samozrejme ako hodinové ručičky.

Hlavou smerujeme
kolmo dolu,
prichystaní odbiť presný čas.

A nad nami
nechápavo zíva
modrá obloha,
na ktorej vietor preskupuje jagavé zrkadlá pamäti.

Idős emberek költöznek.
Lassan, meghajtás nélkül,
nem saját akaratukból,
kívülálló segítség nélkül.
Divatjamúlt bútorzatot,
özönvíz előtti nézeteket
tolakodó ízületi sajgásaik költöztetik sután.

Remegő végtagjaikkal
új hajlék
ismeretlen falain
kapcsolót keresnek hasztalan.
Tudatlanság s magány homályában.
képtelenek fényt gyújtani.

Hiába ejtik ki az összes szót,
mire nehezen bár, de visszaemlékeznek.
Szavaik számukra
immár mit sem mondanak.
Nem értik.
Feledték, mire szolgáltak.
Semmit sem idéznek.

Nekik. Becsült és tisztelt egyéneknek,
kiket hódolat és hála illet.

Idős emberek költöznek.
Hosszan és félszegen,
önkéntelenü,l
teljesen egyedül.
Divatjamúlt bútorzatot,
túlhaladott nézeteket
erőszakos ízületi sajgásaikat költöztetik lomhán.

Remegő végtagjaikkal
kitartón és kellemetlenül
érintkeznek velünk.
Lidércesen ragadnak torkon.

Idős emberek költöznek.
belénk.
Apránként és esetlenül,
akarva-akaratlanul,
önerővel.
Fáradságosan költöztetjük ásatag bútorzatunk,
elnyűtt nézeteink
és fájó ízületeink.
Majd egyéb
kipurcant dolgaink.

Feltűnés nélkül és elkerülhetetlenül
válunk becsült és tisztelt egyénekké,
kiket hódolat és hála illet.

Állhatatosan és szorongva
folytatódunk cselekmények tartalmában,
folyamatosan tolódunk események sorában,
természetesen, mint a mutatós órák.

Fejjel lefelé
függőlegesen irányulunk
készen, hogy elüssük a pontos időt.

Fölöttünk pedig
értetlenül ásító
kék égbolt
melyen szél csoportosítja át csillogó emlékek tükreit.