Janík, Pavol: Anjela poznáš po perí

(Rodičom, ktorých už niet)

V mojej najvnútornejšej vitríne
sa zachveli všetky sklenené spomienky.

Na konci mlčania
počuť vlaňajší dážď,
ako pošepky diktuje
svoj nezrozumiteľný telegram.

Svorka smutných anjelov
zavýja pri svite luny.

Rieka klesá od únavy,
smrteľná duša vody
v nej zľahka padá
na dno.

Cítim ortuť v žilách
po výbuchu krvi
- to v mojich útrobách
vstávajú z mŕtvych
nadzvukoví anjeli.

V hlave mi štartujú
ich ohlušujúce motory.

Keď vzlietnu,
nastane najhlbšie ticho,
v ktorom azda začujem
vzdialené perly,
ako sa sypú na parkety.

Mrazí ma ranná spoveď
zamrznutých sĺz
v mojich čoraz jesennejších očiach.

(Szüleimnek, kik már nincsenek)

Legbensőbb vitrinemben
megrezdült minden üvegemlék.

Hallgatás végén
tavalyi eső csendül,
ahogy kusza sürgönyét
suttogva mondja tollba.

Szomorú angyalok nyája
holdfényben szűköl.

Erőtlenségtől apadó folyam,
benne víznek halandó szelleme
könnyedén süllyed
mederbe.

Vérkitörés után kénesőt
érzek vénáimban
- zsigereimben
hangiram feletti angyalok
elmúlásból támadnak fel.

Fejemben fülsiketítő
motorjaik rajtolnak.

Felszállásukkor
támad a legmélyebb csend,
melyben parkettára hulló
távoli gyöngyök
neszét hallom.

Mindinkább őszbe merülő szemem
reggeli gyónásának fagyott könnyei
jegesztenek.