Radu,Mihai : Contaminare

1

„Chestia cu singurătatea“

A plouat în rafale de dimineaţă, umbrelele se înghesuiau spre gurile de metrou, taxiurile treceau hotărâte parcă să nu mai oprească nicăieri, niciodată, întunericul nopţii rămăsese încăpăţânat prin spatele blocurilor, pe alei, însă la prânz a ieşit soarele şi vântul a adiat cald, ca o mică înşelătorie.

Trei manechine de plastic erau sprijinite de gardul de beton al unei case – dezbrăcate, de culoarea cafelei cu lapte, cu braţele flexate de parcă alte manechine le fugiseră din îmbrăţişare, cu gâtul ţeapăn şi privirea fixă, aruncate de cine ştie unde, scoase în stradă de un faliment sau  de­o vânzare, acum, când cerul s­a lăsat din nou jos şi  un început de toamnă mârâie la trecători. E patru fără un sfert, a început să plouă, manechinele sunt acolo, la intersecţia străzii Dumbrava cu General Lăstaru, sprijinite de un gard înalt de beton, în Cartierul Primăverii, aşteptând obosite probabil maşina de gunoi, ruşinate de întreaga poveste pe care trecătorii le­ar putea­o citi pe corpurile goale, inclusiv aceasta.

Pe­acolo a trecut şi Anastasia Stoica, o fată subţire, blondă şi despre care cei care o văd pentru prima oară îşi spun că e încă tânără. E îmbrăcată într­un tricou albcu imprimeu – trei blocuri înalte prin care trec câteva raze violete –, o geacă de blugi, pantaloni de catifea strânşi pe picior şi tenişi.

Anastasia a ieşit din sediul BRD de pe strada Gheorghieni şi s­a gândit că într­un oraş mare ploaia are un mod foarte sincer şi direct de­a încurca lucrurile. Nu mai simte, totuşi, dezgustul de acum o oră. Întunericul norilor negri, vântul rece care anunţă dezastre şi răscoleşte copacii, picăturile mari de apă ca nişte obiecte stranii picate din cer şi pielea rece sub geacă o fac să se simtă departe de tot şi de toate. A străbătut bulevardul în fugă şi abia în rondul de    la Dorobanţi a intrat sub copertina retractabilă, de pânză,   a unui magazin de bijuterii. Alături, o doamnă care avea   în lesă un căţel vorbea la telefon. Îi spunea cuiva să nu mănânce fără ea şi­i povestea despre câine că s­a învăţat foarte nesimţit, la trecerile de pietoni fiind nevoită să­l ia   în braţe. Câinele, ceva mic şi blănos, privea drept în faţă, scârbit.

Nervii şi oboseala de dimineaţă i se par Anastasiei o rătăcire şi­atât, nu ar protesta dacă ar trebui să ceară iertare celor din jur, numai că nimeni nu ştia nimic, totul se consumase în ea însăşi, într­o muţenie de la începuturile cinematografiei, mică implozie pierdută între zgomotele maşinilor şi glasurile oamenilor. Fusese o dimineaţă în care n­ar fi vrut să iasă din casă, n­ar fi vrut să meargă     la serviciu sau la bancă, dimineaţa unei zile lungi în care nu şi­ar fi găsit starea, în care şi­ar fi tot spus că e momentul să facă un duş, însă nu ar fi avut deloc energie pentru asta. Fusese una dintre acele dimineţi când era convinsă că­i plac mai mult oamenii pe care nu­i cunoaşte.

• Iza, îi spunea ea Izabelei, vrei să fim metafizice puţin?

• Oricând, cu drag, spunea Izabela.

• Pun aceste dimineţi pe seama vieţilor pe care nu le­am trăit şi nu le vom trăi, un fel de oboseală a ceea ce n­am ajuns să fim şi să trăim.

• Fată, io sunt aşa mereu şi, spre deosebire de tine, mă mai trezesc şi cu faţa umflată, aici la ochi. Şi nu mănânc sare, în morţii ei de sare.

• Înseamnă că tu puteai să fii în multe, multe feluri, inclusiv foarte urâtă, cu ochii umflaţi.

A scăpat de ofiţerul de credite al băncii, ploaia a urmat­o credincioasă separând oamenii prin atâtea ziduri umede. A asemănat momentul de­acum cu acela când a ieşit pe poarta Spitalului judeţean din Călăraşi, la două zile după   ce fusese operată de apendicită. Avea 14 ani, căldura extrăgea din ea ca o seringă orice claritate, era ameţită, epuizată şi fericită – ce bine că există viaţă şi în afara spitalelor, ce bine că Dumnezeu nu s­a gândit să facă lumea ca un mare spital de provincie. Atunci, la fel ca acum, după câţiva paşi mirosea a ploaie, soarele s­a împrăştiat pe tot cerul, ca gălbenuşul spart al unui ou, oamenii nu o priveau, nu ştiau nimic de bucuria şi de operaţia ei, iar ea nu avea de ce să­şi ceară iertare: era o fată de 14 ani şi se gândea că să fii vizibil e la fel de   grav ca a fi bolnav.

1

„Az a bizonyos magány dolog”

Reggel óta zuhogott az eső, az esernyők összezsúfolódtak a metrólejáróban, a taxik úgy száguldottak, mintha soha többé nem akarnának megállni senkinek, az éji sötét makacsul megülte a panelházak hátsó udvarait, a sétányokat, de délre kisütött a nap, és a csalfa szél langyos lett, cirógató.

Egy betonkerítésnek támasztva három műanyag próbababa állt – meztelenül és kávébarnán, csonkolt karokkal, mintha más próbababák tépték volna ki magukat az ölelésükből, merev fejjel, kifejezéstelen tekintettel, valaki által ottfelejtve, vagy egy csőd, esetleg végkiárusítás miatt utcára dobva ki tudja, honnan, most, amikor az ég ismét leereszkedett, és a kora ősz zsémbesen morgott a járókelők után. Az óra háromnegyed négyet mutat, esik az eső, a próbababák ott állnak a Dumbrava és a Lăstaru tábornok utcák kereszteződésében, a magas betonkerítéshez támasztva, a Primăverii negyedben, egykedvűen várva valamit, talán a kukásautót, szégyenkezve e miatt az egész történet miatt, amit az arra járó a meztelen testükről akár le is olvashat.

Ott ment el Anastasia Stoica is, egy vékony, szőke lány, akiről, akik először látják, azt mondanák magukban, hogy még fiatal. Fehér nyomtatott pólót viselt – három toronyház, közöttük lila sugarak – és farmerdzsekit, szűk bársonynadrággal és teniszcipővel. A BRD bank Gheorgheni utcai épületéből lépett ki, és arra gondolt, hogy egy nagyvárosban az eső egyenesen és őszintén szokta összekuszálni a dolgokat. Az ezelőtt egy órával érzett undora azonban már elmúlt. A felhőkből áradó sötét, a fák koronáit cibáló, vészjósló szél, az égből bizarr tárgyakként aláhulló vízcseppek, és a dzseki alatt lúdbőröző háta miatt úgy érezte magát, mint aki távol van mindentől és mindenkitől.

Végigszaladt a sugárúton, csak a dorobanți-i körtérnél húzódott be egy ékszerbolt utcai ponyvája alá. Mellette egy kutyát sétáltató asszonyság telefonon beszélt valakivel. Azt mondta az illetőnek, egyen nélküle, és elmesélte, hogy a kutya roppant neveletlen, a zebrán mindig ölbe kell vennie. Az eb, egy szőrös kis valami, undorodva nézett maga elé.

A reggeli idegesség és lehangoltság most eltévelyedésnek tűnik fel Anastasia előtt, és nem ellenkezne, ha elnézést kellene ezért kérnie a környezetétől, ám erről senki nem tudott semmit, minden benne zajlott, hangtalanul, mint egy némafilmes robbanás az autók zaja és az emberi hangok között. Olyan reggel volt, amikor leginkább otthon maradt volna, nem ment volna el a munkába vagy a bankba, egy hosszú nap reggele, amikor egyre csak próbált volna felébredni, és azt mondogatta volna magában, ideje lezuhanyoznom, de nem lett volna ereje megtenni. Olyan reggel, amikor meg volt győződve róla, hogy szimpatikusabbak számára azok az emberek, akiket nem ismer.

• Iza – szólította meg Izabelát –, volna kedved egy kis metafizikához?

• Szívesen, bármikor – válaszolta Iza.

• Az ilyen reggeleket azoknak az életeknek a számlájára írom, amelyeket nem éltem meg, és nem is fogok, a fáradtság, amit az okoz, akik nem lettünk, amit nem éltünk át.

• Én mindig ilyen ramatyul érzem magam, csajszi, és veled ellentétben néha még feldagadt képpel is ébredek… Pedig nem is eszem sót, a kurva anyját annak a sónak – válaszolta Iza.

• Ez azt jelenti, hogy nagyon sok Iza lehetséges, akár egy nagyon ronda, dagadt képű Iza is.

Végre megszabadult a banktisztviselőtől, az eső, mely nedves falat vont az emberek köré, hűségesen elkísérte. Összehasonlította magában ezt a mostani helyzetét azzal, amikor a călărași-i Megyei Kórház kapuján kilépett két nappal a vakbélműtéte után. 14 éves volt, a hőség úgy szívott ki a fejéből minden tisztaságot, mint egy hatalmas injekciós tű, szédült volt, kimerült és boldog

• milyen nagyszerű, hogy az Isten nem egy hatalmas vidéki kórháznak teremtette a világot. Akkor is, akárcsak most, néhány lépés után esőszagot érzett, a nap úgy folyt szét az égbolton, mint a tojássárgája, az emberek nem néztek rá, nem tudtak sem a műtétről, amin átesett, sem az örömről, amit érzett. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Csak egy tizennégy éves lány, aki épp arra gondol, hogy láthatónak lenni ugyanolyan súlyos, mint betegnek.