Goga, Octavian: Părăsit

Mor multe şiraguri de clipe,
Şi nimeni nu-mi bate la poartră
Când vremea-mi aşterne pe suflet
Cenuşa ei aspră şi moartă.

Vin neguri cu noaptea pe umeri,
Şi bezna mă-nghite, nătângă,
Şi viforul vine, păgânul,
A viselor aripi să-mi frângă.

Nu-i rază să-mi mângâie fruntea,
Încet coborându-mi din stele...
Mai străluci-va vreodată
Altaru-nchinărilor mele?

Stejarul nădejdilor multe
Îşi scutură frunzele moarte...
Vai, tu eşti atât de frumoasă,
Şi tu-mi eşti atât de departe...

Perceim meghalnak sorra,
és ajtómon nem kopog senki
mikor durva, halott hamuját
az idő lelkemre hinti.

Köd közeleg éjszaka vállán,
és elnyel a sötétség bambán,
vihar közeleg, pogányul,
letörni álmaim szárnyát.

Nincs fény mely simítsa arcom,
csillagokból nem jön felém...
sugárzik-e még valamikor
az oltár, hol leborulok én?

A tölgyfa, reményeim atyja,
megrázza holt levelét...
Jaj, te annyira szép vagy,
és tőlem elválaszt oly messzeség...