Goga, Octavian: O ramură întâziată

Nu ţi-a fost dat să vezi vreodată,
Când toamna palidă coboară,
Într-o grădină despoiată,
O ramură întârziată
Ce-a înflorit a doua oară?

Nu te-ai oprit atunci în cale
Să te întrebi: ce taină, oare,
Ascund înţelepciunii tale
Înfriguratele petale,
Ca mâine stinse, fără soare?...

Şi dac-o blândă-nduioşare
Ţi-a frânt o clipă-n ochi lumina,
Cum stai aşa, întrebătoare,
Uitându-te la biata floare,
Ai înţeles a cui e vina?

E raza, care toamnei mute
I-a dat fiorul primăverii.
Şi-n preajma morţii abătute
A picurat, pe neştiute,
Un strop din cântecu-nvierii...

Láttad-e már életedben,
ahogy leszáll az ősz, sápadtan,
egy lemeztelenített kertbe,
hol ujjászületését élte
egy elkésett faág virága?

Álltál-e meg ott, az úton,
megérteni: miféle titkot-
mit nem láthat bölcs gondolatod,-
rejtenek e fázós szirmok,
ha felhők takarják a napot?...

S ahogy itt állsz, mint élő kérdés,
és szemed fényét eltakarja
egy szelíd, érzékeny rezdülés,
érted-e, hogy ki a vétkes, és
virág szirmát mért siratja?

A napfény az, ki néma ősznek
küldött tavasz hangulatot.
Bús halála közelében
csepegtetett észrevétlen,
feltámadás-dal pillanatot...