This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eminescu, Mihai: Mortua est (Mortua est! in Hungarian)

Portre of Eminescu, Mihai
Portre of Jékely Zoltán

Back to the translator

Mortua est! (Romanian)

Făclie de veghe pe umezi morminte,
Un sunet de clopot în orele sfinte,
Un vis ce îşi moaie aripa-n amar,
Astfeli ai trecut de al lumii otar.

Trecut-ai când ceru-i câmpie senină,
Cu râuri de lapte şi flori de lumină,
Când norii cei negri par sombre palate,
De luna regină pe rând vizitate.

Te văd ca o umbră de-argint strălucită,
Cu-aripi ridicate la ceruri pornită,
Suind, palid suflet, a norilor schele,
Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.

O rază te-nalţă, un cântec te duce,
Cu braţele albe pe piept puse cruce,
Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier
Argint e pe ape şi aur în aer.

Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece;
Privesc apoi lutul rămas... alb şi rece,
Cu haina lui lungă culcat în sicriu,
Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu -

Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială,
De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală,
Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă?
Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?

Dar poate acolo să fie castele
Cu arcuri de aur zidite din stele,
Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint,
Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;

Să treci tu prin ele, o sfântă regină,
Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină,
În haină albastră stropită cu aur,
Pe fruntea ta pală cunună de laur.

O, moartea e-un chaos, o mare de stele,
Când viaţa-i o baltă de vise rebele;
O, moartea-i un secol cu sori înflorit,
Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. -

Dar poate... o ! capu-mi pustiu cu furtune,
Gândirile-mi rele sugrum cele bune...
Când sorii se sting şi când stelele pică,
Îmi vine a crede că toate-s nimică .

Se poate ca bolta de sus să se spargă,
Să cadă nimicul cu noaptea lui largă,
Să văd cerul negru că lumile-şi cerne
Ca prăzi trecătoare a morţii eterne ...

Ş-atunci de-ai fi astfel... atunci în vecie
Suflarea ta caldă ea n-o să învie,
Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut...
Atunci acest înger n-a fost decât lut.

Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă,
De racla ta razim eu harfa mea spartă
Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc
O rază fugită din chaos lumesc.

Ş-apoi... cine ştie de este mai bine
A fi sau a nu fi... dar ştie oricine
Că ceea ce nu e, nu simte dureri,
Şi multe dureri-s, puţine plăceri.

A fi? Nebunie şi tristă şi goală;
Urechea te minte şi ochiul te-nşală ;
Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic.
Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.

Văd vise-ntrupate gonind după vise,
Pân' dau în morminte ce-aşteaptă deschise,
Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng
Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?

La ce?... Oare totul nu e nebunie?
Au moartea ta, înger, de ce fu să fie?
Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor,
Trăit-ai anume ca astfel să mori?

De e sens într-asta, e-ntors şi ateu,
Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu.



Source of the quotationhttp://www.mihaieminescu.ro

Mortua est (Hungarian)

Mint gyertya a nedves sírhalmokon árván,
Vagy mint a harangszó áhítatos órán,
Mint álom, ha illan a szárnya-pora,
E földi világot úgy hagytad oda.

Akkor, hogy az égbolt derűs mezején át
Ívelt a Tejút, száz virágszerü fény szállt,
S mogorva, sötétlő felhő-palotáján
Fénylőn vonult át a holdbéli királylány.

Még látom ezüstös ragyogásban az árnyad,
Amint az egekre tárod ki a szárnyad,
S felhő-kikötőben lebegsz haloványan,
Sugár-zivatarban, csillag-havazásban.

Sugár emel égbe, s egy dal vezet egyre,
Keresztbe szorítva karod kebeledre,
Míg sors guzsalyának fonás-zaja hallik,
Ezüstös a víz lent, a lég fenn aranylik.

Elnézem a lelked lebegni a térben;
És porhüvelyed lenn... kihűlve fehéren,
A hosszu ruhában, amelybe temették,
S nézek mosolyodra, mely oly eleven még.

S kérdezgetem egyre kétségteli aggyal:
Mi vitt a halálba makulátlan angyal?
Hát nem csupa szépség, ifjú s üde voltál?
S most mégy, hogy egy izzó, nagy csillagot oltsál?

Talán odafent ragyogó, arany-árkád,
Csillagból emelt paloták sora vár rád;
Tűzmedrük ezüstlő hidak szelik át,
Mirhás ligetekben dalt zeng a virág;

Hogy ott vigyen útad, szentéltü királyném,
Sugár a hajad, s a szemedbe' csodás fény,
Behinti aranypor kék, hosszu ruhádat,
S babérkoszorúzta a homlok, a sápadt.

Káosz a halál, tenger s csupa csillag,
Ám nyugtalan álmok rút öble a lét csak;
A halál: a napoknak szűz-végtelene,
Az élet unalmas és ócska mese. -

De hátha... agyamra zord fellegek ülnek,
Rossz gondolatoktól a jók menekülnek...
Ha hullik, elég Nap, csillag valamennyi,
Félős, hogy a minden egyéb se: a semmi.

Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn,
Lezúdul a semmi a végtelen éjben,
A gyászszinü égről a fények leválnak
Futó lakomául a hosszú halálnak.

S ha így leszen... akkor e drága lehellet,
Újjá ez a lélek már úgyse születhet,
A hangod, az édes, holt, néma marad,
S nem volt ez az angyal egyéb, csak agyag.

De íme, te drága halott, gyönyörű rög,
Lantommal, a törttel, sírodra könyöklök,
S nem gyászlom a holtod, sőt boldogolom:
Sugár, aki átszállt e por-kaoszon.

S ki tudja különben is, hogy mi a jó,
A lét vagy a nemlét ... de tudnivaló,
Hogy az, ami nincsen, nem érzi a kínt,
S hogy oly sok a kín, s oly kevés öröm int.

A lét? Csupa téboly, szomorú és üres;
Szemed hazudik, csal, s ámít a füled;
Mit hirdet az egyik, azt más kor elejti.
Semminek e vak álom, inkább csak a semmi.

Test-öltve az álmok üldözgetik egymást,
S már hullnak a tátott sirokba forogvást,
S e gondolatomra mi volna mi írt ad:
Őrült kacagással átkozzam-e? Sírjak?

Mivégre? ... De hát nem csak téboly-e minden?
Holtod mire volt jó, angyal te, különben?
Vagy értelem is van? Te, drága mosoly,
Az életed ennyi, hogy így eloszolj?
Ha értelem ez, hát torzult, ateista,
S hó homlokod Isten meg nem koszorúzta.



Source of the quotationhttp://irodalom.elender.hu

minimap