Correia, Raimundo: Telehold (Plenilúnio in Hungarian)
|
|
Plenilúnio (Portuguese)Além nos ares, tremulamente, Que visăo branca das nuvens sai! Luz entre as franças, fria e silente; Assim nos ares, tremulamente, Balăo aceso subindo vai...
Há tantos olhos nela arroubados, No magnetismo do seu fulgor! Lua dos tristes e enamorados, Golfăo de cismas fascinador!
Astros dos loucos, sol da demęncia, Vaga, noctâmbula apariçăo! Quantos, bebendo-te a refulgęncia, Quantos por isso, sol da demęncia, Lua dos loucos, loucos estăo!
Quantos ŕ noite, de alva sereia O falaz canto na febre a ouvir, No argęnteo fluxo da lua cheia. Alucinados se deixam ir...
Também outrora, num mar de lua, Voguei na esteira de um louco ideal; Exposta aos éolos a fronte nua, Dei-me ao relento, num mar de lua, Banhos de lua que fazem mal.
Ah! quantas vezes, absorto nela, Por horas mortas postar-me vim Cogitabundo, triste, ŕ janela, Tardas vigílias passando assim!
E assim, fitando-a noites inteiras, Seu disco argęnteo na alma imprimi; Olhos pisados, fundas olheiras, Passei fitando-a noites inteiras, Fitei-a tanto, que enlouqueci!
Tantos serenos tăo doentios, Friagens tantas padeci eu; Chuva de raios de prata frios A fronte em brasa me arrefeceu!
Lunárias flores, ao feral lume, Caçoilas de ópio, de embriaguez Evaporaram letal perfume... E os lençóis d'água, do feral lume Se amortalhavam na lividez...
Fúlgida névoa vem-me ofuscante De um pesadelo de luz encher, E a tudo em roda, desde esse instante, Da cor da lua começo a ver.
E erguem por vias enluaradas Minhas sandálias chispas a flux... Há pó de estrelas pelas estradas... E por estradas enluaradas Eu sigo ŕs tontas, cego de luz...
Um luar amplo me inunda, e eu ando Em visionária luz a nadar, Por toda a parte, louco, arrastando O largo manto do meu luar...
|
Telehold (Hungarian)Megremegve, messze és magasban, felhők közt - mily sápadt tünemény! Ágakon süt át, némán s fagyosan, megremegve amott a magasban — égő ballon száll az ég szinén!
Hány szemet belédbódulni késztett fényed mágneses igézete! Csábos örvénye a révülésnek, szeretők s busongók holdja te!
Téboly-csillag, napja őrületnek, alvajáró, kóbor égi kép! Sugárodtól hányan részegedtek, ó hány lélek, napja őrületnek, téboly holdja, tébolyult beléd!
Hány hallgatta, át a tiszta éjen, lázban égve rontásod dalát, és a teljes hold ezüst vizében káprázó füllel rohant tovább…
Hajdan én is a holdfénynek árján űztem egy bolond eszmény nyomát, pőre homlokom a szélbe tárván, harmat fürdetett holdfénynek árján, holdfény-fürdő, mely a szívnek árt.
Ó hányszor bűvös körébe vont már! Holt óráknak dermedt őrhelyén töprenkedve búsan, ablakomnál éjszakákat virrasztottam én!
S mert bámultam teljes éjszakán át, lelkemben ég az ezüst korong; szemem megtört, alját árkok szántják, és mert néztem annyi éjszakán át, addig néztem, míg lettem – bolond!
Ó, hogy hány fájdalmas éji záport, dért és zúzmarát szenvedtem el! Fényeső hullt ezüstős fagyából s homlokomon parázsként tüzelt!
Holdvirágok a halotti fényben: ópium- s részegség-serpenyők Léthe-illatot leheltek, és lenn a talajvíz e halotti fényben hamuszínből öltött szemfedőt.
Elvakít most csillogón a pára, bensőmre mint fény lidérce ül, és a hold sápadt színébe mártva látok immár mindent itt körül.
Lépkedve e holdfény-lepte porban szikrák pattannak sarum nyomán Csillagpor van az utakra szórva… s az Utakon, holdfény-lepte porban vakon járok kába főm után.
Tágas holdfény gyűrűzik köröttem, s látomásos fényben úszom én. És e holdfényből szőtt balga köpeny úszik szélesen a fény szinén.
|
