Kochanowski, Jan: A XIX. gyászdal - avagy az álom (Tren XIX – albo Sen in Hungarian)

Bánatom éjjel soká nem hagyott aludni,
Alélt testem hánytorgott, nem bírt elnyugodni;
Elkerülte szememet hajnalig az álom,
Alig pirkadat előtt szállt rá koromszárnyon.
Édesanyám jelent meg akkor, tüneményként,
Karján bájos Orsolyám, mint gyakran egyébként,
Ha reggeli imára jött át, híven, hozzám,
Felkelvén épp ágyából, ébredését hozván.
Rajta fehér ingecske, haja álom-kócos,
Rózsaszín az orcája, szeme mosolyt fodroz.
Nézem csak, mi lesz tovább; anyám szavát hallom:
„Aluszol-e, Jánosom? Vagy csak gyötrődsz folyton?”
Felsóhajtottam erre, tán fel is ocsúdtam.
Ő kicsit most hallgatott, álldogált csak ottan,
Majd így szólt: „Lásd, nem szűnő, végtelen sírásod
Hozott engemet, fiam, ide tihozzátok,
Messzi-messzi honokból; mert keserves könnyed
Látták még a holtak is, titkos, sötét termek.
Hoztam neked karomon drága leánykádat,
Szemed vidulására képét újra láthasd,
Hogy szívbéli bánatod, mely erőd emészti,
Csituljon, lehess magad, épségben, a régi,
Mert ily kín úgy ront s emészt, mint csepűt a tűzvész,
Munkál benned legbelül nyughatatlan fűrész.
Azt hiszitek, mi holtak - végleg el is vesztünk,
Mert a napfény örökre kialudt felettünk?
Holott élünk: életet - s mind életesebbet!
Felülmúlja a lélek az ostoba testet;
Föld a földbe - ám lelkünk az ég adománya,
Ugyan hogy veszhetne el! Hona visszavárja.
Nos hát, fiam, ne aggódj, tudd inkább, szent hittel,
Hogy - él drága Orsikád, él, anyádnak hidd el.
Most itt épp oly alakban mutatkozott néked,
Ahogy felismerhető - halandók szemének.
De angyalok és lelkek öröklét-világán
Hajnalcsillagként ragyog, fénnyel lelke báján,
Szüleiért könyörög, ahogy hajdan tette,
Köztetek - bár szavakat még nem ejtegetve.
Fájdalmad azért talán, mert a kicsiny évek
Itt, világán oly hamar s fájó véget értek?
Nem élvezte örömét e földnek? Ó, meddő
Az ily öröm, honunkban inkább - visszatetsző,
Hiszen csupa gyötrelem, bánat csak a mélye,
Magadon tapasztalod, sok évet megérve!
Örültél-e valaha lányodnak olyasképp,
Hogy tűnt vígasságodat aránylón mérhetnéd
Mai keserveidhez? Látod, mily különbség
Örömé és bánaté! Akkor annyit mondj még:
Nem szóltam-e igazat? És ne hidd, hogy átok
Szólította el tőled legdrágább leányod!
Nem örömöt veszített - szabadult bajoktól,
Munka, gond, bánat és könny várta csapatostól
E világon - tudod jól, hogyan élsz, halandó,
S én mondom, új honomban se minden igaz jó:
E föld legszebb emléke - az sem elég tiszta,
Rajta túl sok félelem, latolgatás piszka.
Mit siratsz, az Istenért? Mit lányod nem ért meg?
Azt, hogy nem vett magának hozományon férjet?
Nem hallhatott szidalmat, mi sem fenyegette?
Gyermekáldás fájdalmát meg nem ismerhette?
S bizony, azt se tudhatja, féltő édesanyja
Mire jutott, mi nagyobb kín: ahogy fogadta,
Ahogy búcsúztatta? Ez a ti csemegétek,
Amivel a világot édesítenétek!
Az égben az örömök őszinték s nem múlnak,
Gondtól, fenyegetéstől már el nem torzulnak;
Nincs itt aggódnunk miért, nincs szükség munkára,
Nem leskel ránk a balsors, szeszélyek csapása,
Betegséget nem lelsz itt, sose vénülünk meg,
Könnyel táplált halálra nem vár toros ünnep.
Kortalan kort élünk már, szüntelen jó hitben,
Tudjuk a dolgok okát, értjük, mit tesz Isten.
Tiszta nap ragyog reánk, nem szűnik a fénye,
Nappalra az éjszaka nem szakad cserébe.
Fenségében láthatjuk magas Teremtőnket,
Testbe zártan ti itt lenn Hozzá fel nem értek!
Gondolkozz másként, fiam, készülj örömökre,
Gazdag állandóság lesz részed majd örökre!
Láthattad, mit érhet el világi törekvés;
Jobb, ha máris valódibb szeretetre vagy kész!
Jó sorsnak lett részese, hidd el, kisleányod,
S úgy rendezte dolgait, hagyta e világot,
Mint aki tengerre szállt - éppen hogy, először -,
Veszedelmeket látott, és a víz-özöntől
Rettent - s partra visszatért. Mások, bátrabbak tán,
Száguldottak - s hajójuk széttört szirten, sziklán:
Ezt a hideg gyűrte le, éhen halt a másik,
Keveset vitt deszkaszál part mentő fokáig.
Leányod a haláltól nem menekült volna,
Úgy se, hogyha többet él, mint hajdan Szibilla.
Annak, mi várt volna rá, elébe ment inkább;
Bármi gonosz várta, így elkerülte sorsát.
Ó, hányan maradnak itt, szüleiktől válva,
Szeretetből kiesve - hitvány árvaságra.
Sok lányt úgy löknek oda rossz házból valóhoz;
A vagyon se kötődik a szívbéli jóhoz.
Visznek sokat erővel - egy nép se kivétel -,
Barbár hordák végeznek mennyi zsenge széppel!
Pogány fogságban senyved sok mocskolt leányzó,
Könnyét issza, vár halált - élte lealázó.
Bájos gyermekedre ily szörnyű sors nem várhat;
Kit a menny fiatalon kiválaszt magának,
Tisztán száll el innen az ilyen kicsi lélek,
Földi bűn nem szennyezi, meg nem törte élet.
Az ő dolgai, fiam - ne kételkedj benne! -,
Beleilleszkedtek mind a szent, nagyobb Rendbe.
Téged így ha bármi bánt, vedd csak figyelembe,
Hogy a józan ész szerint is ez a – szerencse!
Hűséges is így maradj - a legtisztább hithez;
Meglátod, ha vigaszig bármi elsegít - ez!
Megszületünk, halandók, törvények lesnek ránk,
Mennyi szerencsétlenség lehet gonosz gazdánk;
Szabadulni oly nehéz! Akármibe fogjunk,
Mindenféle kényszerek uralkodnak rajtunk;
E sors egyformán nehéz minden földi vállnak –
Fiam, mért lenne tiéd a legszörnyűbb bánat?
Halandó, mint te magad, az volt a leányod;
Élt, amire született - nem amire szánod!
Alig élt, igen, de hát ezt nem ember dolga
Megítélni - s azt se, hogy jobb miképp lett volna.
Nagyok az Úr útjai; titkos az Ő rendje.
A legjobb, ha magunk is csak megnyugszunk benne.
Mért sírsz hát, fiam? Ha már a testtől a lélek
Különválik, sose várd, hogy még visszatérhet.
Sorsában az ember hogy tenne igazságot?
Figyelmét lenyűgözik a szokott csapások,
Könnyen elfelejti, hogy néha ő akarta
Ily-oly dolgát, nem kevés történt épp – miatta!
Fortunának hatalmán, drága fiam, nemcsak
Siránkoznunk kell, hiszen áldások is vannak,
Hálát kell adnunk azért, mit el nem veszítünk,
S hogy ez a mindenható Hölgy - néha a hívünk.
Szívedben is fogadd el ezt a mélyebb törvényt,
Siess megfékezni a téged dúló örvényt,
Lásd meg azt is, amit a sújtó kéz nem ért el;
Örvendj, hogy nem küzdhettél - még néhány veszéllyel.
Aztán mondd meg: mivé lett annyi, annyi munkád?
Tenger költség s veszteség: ezt hozta a sors rád.
Könyvek fölé görnyedve napjaid emésztéd,
Mondd, miért nem hajhásztad e világ sok élvét?
Ojtásaid gyümölcsét begyűjthetnéd mostan,
Menthetnéd így a gyöngét, félvén, összeroppan.
Vigasztaltál sokakat, mert baj érte őket:
Jobban érted magadnál mind e szenvedőket?
Mester - lelkedet bíráld! Az idő nagy orvos,
De aki ellenszegül, arra csupán bajt hoz.
És aki a járt utat megveti - ne várja,
Hogy más hozzon gyógyító írt nehéz bajára.
Tudd az idő fortélyát: mindig újat adhat,
Szomorú dolgok helyett - néha vidámabbat;
Néha egyhangúság kell - ehhez is: figyelmünk,
Akkor - tán idő előtt! - enyhülhet a lelkünk;
Ami elmúlt, múljon el, kémleld a jövendőt,
Készítsd fel a szívedet, várjon új szerencsét.
Ehhez tartsd magad, fiam, az emberi sorsot
Búnak s jutalomnak vedd - amit az Úr osztott.”
Szólt s eltűnt. Magam pedig felocsúdtam, és nem
Tudtam: álmon hallom-e mindezt - avagy ébren.