Snoek, Paul: Emlékezések (Memoires in Hungarian)

Hoe is het mogelijk?
Oorspronkelijk had ik gehoopt
onopgemerkt doorheen het huis te gaan,
vermomd en overtollig als een mens
tussen de huizen en hun mensen.

En mijn verdriet te dragen alledaags
tot het doorschijnend werd
en draaglijk als daglicht.

Ik dacht dat het voldoende was
een nacht te snikken in een lang, dik bed
en eens tot op het hartsbeen door te huilen.
Maar neen.

Ik ben gewoon te wenen in de eerste persoon
en alleen.
Ik doe dus maar alsof ik glimlach
en met al mijn ledematen in mijn lichaam woon.

Hoe is het mogelijk
dat ik niet wist dat verdriet
van de liefde effent het felle reliëf
en dat het leven geen hoogtepunt is
maar een stilstand.

Toch is het jammer
dat er geen sluiktaal bestaat,
een gerie.ijke code,
waarin ik heimelijk kan schrijven
over het verschijnsel heimwee
en doen alsof ik schrijf over de maan,
ja, dikke boeken schrijf
over het zogezegde maanlicht.

Maar in werkelijkheid
over het huis dat ik bewoonde
en toch verlaten heb,
met in mijn merg de warmte
van nog zoveel toekomstig spijt.

Mijn huid wordt er wit van
en nog witter mijn huiver,
wanneer ik in heldere spiegels lees
de oude teksten over het oog.

Het porselein geworden oog.

Wanneer ik zie hoe duidelijk de sporen zijn
die mijn schaduw achterlaat in mijn verleden.
Mijn schaduw, mensen,
die van eenzaamheid
het lichaam van zijn drager
niet meer behoudt, niet meer herkent.

Een taal, zoals ik zei,
waarmee ik schrijven kan
over het hart en zijn termische traagheid.

Over de liefde
in het leegstaand huis van mijn geheugen.

Over mijn leven,
waarvan ik mij vaag de toekomst herinner.

Hát ez hogy is lehet?
Én még úgy azt reméltem,
hogy észrevétlen kelek át a házon,
némán, fölöslegesen: valaki
a házak közt, a lakók között.

És köznapian viselem bánatom,
míg áttetsző nem lesz, eltűrhetővé,
akár a napfény, melyet viselünk.

Azt hittem, elég annyi, hogy
ott zokogunk éjjel egy hosszú, vaskos ágyon,
istenigazából végigsírjuk.
És nem.

Megszoktam, hogy első személyben
sírok, magányosan.
Hát csak színlelem, hogy mosolygok,
hogy testem minden tagja együtt él velem.

Hogy is lehet,
hogy nem tudtam: a szerelem az éles
domborművet egyengeti bánatával,
és nem a dolgok csúcsa az élet,
inkább megállás, szünet, pihenő.

Mégis sajnálatos,
hogy titkos nyelv nem létezik,
kényelmes kód, amit
rejtjelírásra használhatnék
- tárgy: a honvágy-jelenség -,
és közben mintha a hold lenne a téma,
igen, egy vastag könyv, kikanyarítva,
az úgynevezett holdfény köréből.

És mégis egy ház lényegéről,
ha sikerül, ahol laktam,
melyet mégis otthagytam,
és bennem utána annyi eljövendő
bánat melegsége él.

Belefehérül a bőröm,
még sápadtabban sírok,
ha a fényes tükrökben a régi
szövegeket látom a szemről.

E porcelánná fagyott testről.

Ha látom: mily világos nyomokat
hagyogat árnyam a múltban.
Árnyam, emberek, mely
nem védi többé
hordozója testét a magánytól,
nem választja el tőle, rá nem ismer.

A nyelv, melyen - mondtam -
írhatok a szívről,
a lassú hő-élet-halálról.

Emlékezetem üresen
álló házában a vágyról.

Az életemről, mely homályosan
a jövőt idézi emlékezetembe.