Minne, Richard: De wespen en de appelaar

God werd moe en lastig.

Uren lang had hij geschapen:

tijgers, boterbloemen,

rhumatiek en rapen.

 

En hij zat nu boven

op den eersten kam.

Onder hem liep Eva

en ernaast Adam,

 

die stil en gezapig

pafte aan zijn pijp.

't Was laat op den Zomer

en de appels al rijp.

 

Rond het bleuzend ooft

zoemden de blonde wespen.

Menige zwerm zat

diep genesteld

 

in de lommerrijke

kroon der Wetenschap.

Hier en daar hing reeds

een appel zonder sap.

 

De zon dook onder in

een schotel rooden wijn

op de plaats waar later

het Westen zou zijn.

 

Dit is het uur uit duizend.

't Duizelt al. Men heeft 't gevoel

of alles, tot onder uw

zitvlak zelfs de stoel,

 

begeeft. Men zoekt een woord

dat als een roos zou geuren,

en in de pupil van de

geliefde dansen kleuren

 

die Iris zelf niet kent.

Maar het eerste koppel

was nog niet gewend

aan de nuance. Hun taal

 

was ruw nog als het erts

en zonder decadente draaien:

kss kss prprprpr boem!

(zie Paul van Ostaijen)

 

De wind beefde door 't riet.

- Nu komen Eva, de avond,

de muizenissen in het hoofd,

verveling en verdriet.

 

Zij stond rechtop en zweeg.

De nacht deed nog een stap vooruit.

Daar echter om den appelaar

doofde het licht niet uit.

 

Gelijk eoolsche harpen

zong 't bijenvolk, en zie,

daar in hun vlucht, schreven ze

de axioma's der geometrie.

 

Eva bekeek dit al

en hoe de wespen waakten

over den boom der Wetenschap

en zich 't leven gezellig maakten.

 

Zij vonden steeds wat nieuws en

benaderden langs alle kanten

des Wetens weelde, die ze uitbeeldden

in duizenden varianten.

 

En Eva woog heur armoe,

en de wrok, die 't bloed

- het beste - keeren doet,

sloeg in. Toekomstbeelden

 

rezen voor haar droevig oog.

Zij zag de eindelooze avonden

dat ze over 't vuur zich boog

des Winters bij een keers

 

wier vlam maar pover was.

Een hond baste op den koer.

En daar zat Adam die

rondekes speekelde op den vloer.

 

Ze luisterden naar den wind,

wat hadden ze zelf te zeggen?

Zij gingen zich in 't bedde leggen, -

en Eva kocht een kind.

 

Zóó tooverde zich vóór haar

de rij der komende dagen.

En tusschenin piepte 't verzet,

de duivel van 't weten en 't vragen.

 

Toen werd het Eva te erg.

Ze naderde zonder lawijd

en den laatsten appel grijpend:

- Ridder of mis, ik bijt.

 

Maar daar rees God overeind

en keek over de schans.

- 'Maak uw paksken!' en wees

hun 't gat des timmermans.

 

Dit is 't bewogen einde

der eerste geschiedenis,

en de reden waarom het in

't leven zoo gemengeld is:

 

Een groet, een grijns, een lach,

buigen voor 't gezag

en tusschen de tanden

Verdi fluiten en Bach.

Morcos az Úr, fáradt.

Órák hosszat csak teremtett:

tigriseket, kákát,

reumát és retket.

 

És ott üldögélt most

a legfelsőbb kápán.

Alant sétált Éva,

az mellett Ádám,

 

ki pipáját mélán,

nyugton szortyogtatta.

Nyár vége felé járt,

s érett már az alma.

 

A pozsgás gyümölcsön

Szösz darázshad zsongott.

Egyik-másik raja

be a mélybe rontott

 

a Tudás-fájának

lombos koronáján.

Néhány alma már nedvetlen

lógott itt-ott árván.

 

Mikoron a nap egy

tányér borba pottyant,

ahelyt, amit később

már Nyugatnak mondtak.

 

Az ilyen óra ezerből, ha egy.

Szédület. Úgy érzed,

minden, mint feneked

alól is a széked

 

szalad. Szót keresünk,

mi illatos mint a rózsák,

a kedves szemében

a táncot oly színek ropják,

 

mit Írisz sem ismer.

Ám az első párocska

nem szokott még ilyen

nüanszokhoz. Rocska

 

nyelvük, akár az érc,

nincs benne dekadens csavarás:

kss, kss, prprprpr bum!

(mit Ostayen Palkónál találsz)

 

A szél remegve ült a nádon

– Ott jönnek most: az este,

Éva, a bogár fejében,

s unalom bánatba vetve.

 

Sudáran állt és hallgatott.

Az éj tett még egy lépést előre.

Az almafa is állt nem tűnt

el a fény előle.

 

Akár az eol hárfa

zsongott a méh-nép s ó ládd,

röptükkel leírták

a geometrikus axiómát.

 

Éva csak nézte mindezt,

hogy a darazsak mint vigyáznak

a Tudás-fájára, s közben

oly szórakozottak, s vidámak.

 

Egyre találnak valami újat

s a Tudás teljét e tornában

minden oldalról közelítve,

bemutatják ezer formában.

 

Éva lemérte saját nyomorát,

és a düh mitől a vér

– a jobbja is – más útra tér,

talált. Nedves szemében

 

a jövő, képeit kép után űzte.

A végtelen estéket látta,

hogy bámul a tűzbe

telente, s nézi a mécs

 

szegényes kis lángját.

A kutya vonyít az udvarról,

odabent ül Ádám,

stoplikat szegel a padlón.

 

Hallgatják a szél mit rebegett,

tőlük egy szót ki is várna?

Lefeküdtek csendben az ágyba,

s Éva meg vett egy gyereket.

 

Ekképp hívta maga elé

napok sorát, mi egyszer majd jöve.

Miközben csípi lázadás,

kíváncsiság, a tudás ördöge.

 

Ez túl sok már Évának,

bátran jön, micsoda trapp,

az utolsó almát tépve szól:

fej vagy írás, s beleharap

 

Most az Úr is ébredez,

és nézi ott a kis butát,

– szedjétek a sátorfátok,

s jelzi nekik kapu lukát.

 

Lásd az első történet

mozgalmas végit, ám

s az okot is mért oly nyomott

az élet s nem vidám;

 

Grimaszt, mosolyt, egy köszt,

hatalomtól hőkölsz,

s Verdit, Bachot fütyülsz

majd a fogaid közt.