Gilliams, Maurice: Az álmatlanság kútja 8. (Bronnen der slapeloosheid 8. in Hungarian)

Het afgesloofde lover van de beuken

waarin de vossen van november jagen

- bij bladerval, hier mijn moeder treuren;

ze zong en streelde mij. Ze gaf mij namen

van vogels - mees en vink. Warm van gebeden

doorliepen wij de laan. 'k Droeg de lantaren.

Op 't landhuis hoorden wij piano spelen,

doorheen de lissen, over 't zieke vijverwater.

- Gedroomde kaars, hoelang nog zult gij branden?

Maria zit naast mij. Stenen en sterren

vallen op tafel, langs mijn dor-bevreesde wangen

terwijl ik schrijf. En harde sleutelbossen

rinklen. In 't vunzig voshol van mijn werken

belaagt een spin een mier. De wortels rotten.

Hol cserkészik a novemberi róka,

pereg a bükköserdő lombja sárgán

- ide jött anyám akkor búslakodva,

dalolt, simogatott. Pintyőm, madárkám -

így becézett. Viharlámpás kezemben,

ima-fűtötten így jártuk a parkot.

A kastély felől, fülledt tavi csendben,

liliomok mögül zongora hangzott.

- Meddig lobogsz még, álombeli gyertya?

Mária itt ül. Kövek s csillagok

hullnak, arcom mellé, az asztalomra

míg írok. Kemény zaja kulcscsomóknak.

Munkám bűzhödt rókalyukán a pók

hangyát hálóz be. A gyökér kirothad.