Pascoli, Giovanni: Az éjszakai kutya (Il cane notturno in Hungarian)

Nell’alta notte sento tra i queruli

trilli di grilli, sento tra il murmure

piovoso del Serchio che in piena

trascorre nell’ombra serena,

là nell’oscura valle dov’errano

sole, da niuno viste, le lucciole,

sonare da fratte lontane

velato il latrato d’un cane.

Chi là, passando tardo per tacite

strade, fra nere siepi di bussolo,

con l’eco dei passi, in un’aia

destava quel cane, che abbaia?

Parte? ritorna? Lagrima? dubita?

ha in cuor parole chiuse che batton

col suono d’alterno oriuolo?

ha un’ombra, ch’è sola con solo?

Va! Va! gli dice la voce vigile

sonando irosa di tra le tenebre.

Traspare dagli alberi folti

la casa, che sembra che ascolti…

come tra il sonno, chiuse le palpebre

sue grandi… L’uomo dorme, ed un memore

suo braccio, sul letto di foglie,

sta presso la florida moglie.

E dorme nella zana di vetrici

la bimba, e gli altri piccoli dormono.

S’inseguono al buio con ali

di mosche i loro aliti uguali.

Uguali uguali, passano tornano

con ronzìo lieve, dentro le tenebre

cercandosi: e l’anime ancora,

si cercano, sino all’aurora,

per le ignorate lunghe viottole

del sonno; e al fine si ricongiungono;

e scoppia sul fare del giorno

l’allegro vocìo del ritorno.

Mélységes éjjel hallom a bánatos

tücskök trilláit, hallom a megdagadt

patak morajját, mely magában

ballag a csillagos éjszakában.

s ott lenn a völgyben, merre kereng-kereng

szemtől se látva fénybogarak raja,

a bokrok sűrűjébe messze,

egy kutya nyí a homályba veszve.

Ki verte föl a hallgatag utakon

puszpáng-sövények közt e szegény ebet

a léptével, hogy most a síri,

éji magányba riadva sír-rí?
 

Megy? Visszafordul? Könnyez-e? Tétováz?

Miért percegnek benne a bús zajok,

mint órában, mely egyre jár csak,

mért a szívében az ősi bánat?

Eredj! kiált egy hang neki éberen,

az éjbe mérges, nyers-haragos parancs.

Dús lombú fák között a ház áll,

szertefigyel a vidékre, strázsál...

Mintegy álomba csukja be lankatag

nagy-nagy szemét... Benn alszik a gazda már,

emlékező, hű férfi-karja

drága szerelmes-övét takarja.

És fűzfa-bölcsőn szendereg édesen

a kisleány, a gyermekek alszanak.

Csöpp lélegzetjük minden ízben,

mint a legyek pici szárnya zizzen.

Halkan zümmögve, rendre pihegnek ők,

egyforma nesszel, ott a sötéten át

egymást keresve, mert a lélek

tébolyog, amíg a fény nem éled,

az álom hosszú, vak alagútjain,

de végre majd mind összetalálkozik

s vigan visong, ha jő a hajnal,

egybeborulva szilaj kacajjal.