Montale, Eugenio: Scirocco

O rabido ventare di scirocco agave

che l'arsiccio terreno gialloverde

bruci;

e su nel cielo pieno

di smorte luci

trapassa qualche biocco

di nuvola, e si perde.

Ore perplesse, brividi

d'una vita che fugge

come acqua tra le dita;

inafferrati eventi,

luci-ombre, commovimenti

delle cose malferme della terra;

oh alide ali dell'aria

ora son io

l'agave che s'abbarbica al crepaccio

dello scoglio

e sfugge al mare da le braccia d'alghe

che spalanca ampie gole e abbranca rocce;

e nel fermento

d'ogni essenza, coi miei racchiusi bocci

che non sanno più esplodere oggi sento

la mia immobilità come un tormento.

Ó, dühvel fúvó, tomboló sirokkó,

meggyújtod itt a sárgászöld, kiégett

rónát,

és fent a sápadt csillagokkal ékes

ég boltívén át

egy-egy bolyongó

felhő száll, s szerteszéled.

Tétova órák, ujjaim közt

vízként átfolyó életemnek

megannyi borzadása,

megfoghatatlan események

fények – árnyak, és könnyezések

a föld mulandó dolgai felett,

jaj, száraz szárnyai a légnek,

most én vagyok az agavé, mely

sziklába mélyed

a gyökerével,

s a szirtre tapadó, kitátott szájú algák

karja elől tengerre siklik,

s míg minden erjed,

zárt bimbaimban, melyek

nem nyílhatnak ki már ma: mozdulatlanságom

érzem a legborzasztóbb gyötrelemnek.