Montale, Eugenio: Proda di Versilia

I miei morti che prego perché preghino

per me, per i miei vivi com’io invoco

per essi non resurrezione ma

il compiersi di quella vita ch’ebbero

inesplicata e inesplicabile, oggi

più di rado discendono dagli orizzonti aperti

quando una mischia d’acque e cielo schiude

finestre ai raggi della sera, - sempre

più raro, astore celestiale, un cutter

bianco-alato li posa sulla rena.

Broli di zinnie tinte ad artificio

(nonne dal duro sòggolo le annaffiano,

chiuse lo sguardo a chi di fuorivia

non cede alle impietose loro mani

il suo male), cortili di sterpaglie

incanutite dove se entra un gatto

color frate gli vietano i rifiuti

voci irose; macerie e piatte altane

su case basse lungo un ondulato

declinare di dune e ombrelle aperte

al sole grigio, sabbia che non nutre

gli alberi sacri alla mia infanzia, il pino

selvatico, il fico e l’eucalipto.

A quell’ombre i primi anni erano folti,

gravi di miele, pur se abbandonati;

a quel rezzo anche se disteso sotto

due brandelli di crespo punteggiati

di zanzare dormivo nella stanza

d’angolo, accanto alla cucina, ancora

nottetempo o nel cuore d’una siesta

di cicale, abbagliante nel mio sonno,

travedevo oltre il muro, al lavandino,

care ombre massaggiare le murene

per respingerne in coda, e poi reciderle,

le spine; a quel perenne alto stormire

altri perduti con rastrelli e forbici

lasciavano il vivaio

dei fusti nani per i sempreverdi

bruciati e le cavane avide d’acqua.

Anni di scogli e di orizzonti stretti

a custodire vite ancora umane

e gesti conoscibili, respiro

o anelito finale di sommersi

simili all’uomo o a lui vicini pure

nel nome: il pesce prete, il pesce rondine,

l’àstice – il lupo della nassa – che

dimentica le pinze quando Alice

gli si avvicina… e il volo da trapezio

dei topi familiari da una palma

all’altra; tempo che fu misurabile

fino a che non s’aperse questo mare

infinito, di creta e di mondiglia.

Halottaim, kikhez könyörgök: értem

és élőimért könyörögjenek, mint

érettük én, nem a feltámadásért,

de hogy megfejtetlen s megfejthetetlen

életük beteljesülhessen – egyre

ritkábban szállanak le a megnyílt láthatárról,

mikor egek s vizek tülekedése

ablakot tár az esti sugaraknak,

egyre ritkábban teszi, égi karvaly,

egy fehér szárnyú kutter partra őket.

Mesterségesen festett rézvirágok

(merev kendős szülék öntözik őket,

s nem nyitják szemüket a kintiekre,

kik nem bízzák irgalmatlan kezükre

a bajaikat) megőszült bozótú

udvarok – ha betéved egy barátszín

macska, haragos hangok riogatják

a hulladéktól; törmelék-rakások,

alacsony házakon tetőteraszok

danák s szürke fénybe nyitott napernyők

hullámhajlása mentén, a homokban

gyermekkorom szent fái, sorvadozva:

fügefa, lucfenyő, eukaliptusz.

Zsúfoltak voltak árnyukban az első évek,

mézterhesek, magánosak bár; abban a

homályban olyankor is, ha két szúnyogok-

pettyezte gyolcs-darab alatt aludtam a

sarokszobában a konyha mellett, de még

éjidőn is vagy a tücsökcirpelés szünetében,

amely nyilallón álmomba vakított,

a fal túloldaláról átderengtek

a kedves árnyak: a mosogatónál

murénát dögönyöztek, hogy a szálkát

a farkába tologassák s lemessék;

a szakadatlan hangos zizegésben

más elveszettek ollóval, kapával

odahagyták a törpe

husángok iskoláját a kiégett

örökzöldért, szomjas ágyásokért.

Esztendők, szirtek, keskeny láthatárok,

ti még emberi életeket őrzők,

megismerhető mozdulatokat,

lélegzését vagy végső lihegését

az emberforma vagy hozzá nevükben

közeli merülőknek: fecskehalnak,

paphalnak, ráknak, varsa farkasának,

mely feledi ollóját, ha Alice

nyúl hozzá. Az ismerős egerek

trapézlengése egyik pálmafáról

a másikra. Idő, mely mérhető volt,

míg nem áradt körénk beláthatatlan

tengere az agyagnak, hulladéknak.