Montale, Eugenio: Poiché la vita fugge (dettagli)

Poiché la vita fugge

e chi tenta di ricacciarla indietro

rientra nel gomitolo primigenio

dove potremo occultare, se tentiamo

con rudimenti o peggio di sopravvivere,

gli oggetti che ci parvero

non peritura parte di noi stessi?

C’era una volta un piccolo scaffale

che viaggiava con Clizia, un ricettacolo

di santi Padri e di poeti equivoci che forse

avesse la virtù di galleggiare

sulla cresta delle onde

quando il diluvio avrà sommerso tutto.

Se non di me almeno qualche briciola

di te dovrebbe vincere l’oblio.

E di me? La speranza è che sia disperso

il visibile e il tempo che gli ha dato

la dubbia prova che questa voce E’

(una E maiuscola, la sola lettera

dell’alfabeto che rende possibile

o almeno ipotizzabile l’esistenza).

Poi (sovente hai portato

occhiali affumicati e li hai dimessi

del tutto con le pulci di John Donne)

preparati al gran tuffo.

Fummo felici un giorno, un’ora un attimo

e questo potrà essere distrutto?

C’è chi dice che tutto ricomincia

eguale come copia ma non lo credo

neppure come augurio. L’hai creduto

anche tu? Non esiste a Cuma una sibilla

che lo sappia. E se fosse nessuno

sarebbe così sciocco da darle ascolto.

Minthogy az élet szökik,

és aki visza akarná terelni,

az az ős gombolyagba gombolyodik,

hová is rejtőzhetnénk, ha megkísérelnénk,

kezdetlegesen vagy még úgyabban túlélni

a tárgyakat, amelyeket

magunk romlatlan részének véltünk?

Volt egyszer egy kicsinyke könyvestáska,

együtt utazott Cliziával, s benne

az Egyházatyák, kétes hírű költők, s talán

képes lenne úszva fennmaradni

a tajtékzó víz színén,

ha már a vízözön mindent elborít.

Belőlem semmi, legalább belőled

egy morzsácska győzze le a feledést.

Magamról? Csak annyi a remény, hogy eltűnt

a látható s az idő, mely megadta

kétes bizonyítékát e szónak: Van

(nagybetűvel, ez az egyetlen szótagja

nyelvünknek, mely lehetségessé teszi

vagy feltételezhetővé a létezést).

Aztán (gyakorta hordtál

sötét szemüveget, majd el is hagytad

egészen, akárcsak John Donne a bolháit).

Készülj a nagy ugrásra.

Egykori boldogságunk - egy óra, egy perc

- ki tudja? - vajon megsemmisíthető?

Van, hogy minden újrakezdődik, mondják,

ugyanúgy mint egy másolat, de nem hiszem,

még jókívánságként sem. Elhitted-e

tán te is? Ám Cumae-ban sincs olyan Szibilla,

aki tudná. S ha lenne is, senki nem

annyira ostoba, hogy hallgatna rá.