Montale, Eugenio: Nel sonno

Il canto delle strigi, quando un’iride

con intermessi palpiti si stinge,

i gemiti e i sospiri

...di gioventù, l’errore che recinge

le tempie e il vago orror dei cedri smossi

dall’urto della notte – tutto questo

può ritornarmi, traboccar dai fossi,

rompere dai condotti, farmi desto

alla tua voce. Punge il suono d’una

giga crudele, l’avversario chiude

la celata sul viso. Entra la luna

d’amaranto nei chiusi occhi, è una nube

che gonfia; e quando il sonno la trasporta

più in fondo, è sempre sangue oltre la morte.

A kuvikrikoltás, ha a szivárvány

fel-felsajogva lüktet, halaványul,

az ifjúság zokogó sóhaja,

a tévelygés, mely homlokunkra zárul,

az éj ingatta cédrusok sötétlő,

bizonytalan borzalma még kicsaphat

árkokból és rejtett csatornamélyből,

s rám törhet, hogy hangodra felriadjak.

Egy kegyetlen nyirettyű hangja ringat,

sisakrostélyát ellenem lecsapja.

Az amarant-hold zárt szemembe árad,

és felhő már, és gomolyog dagadva,

s hogy egyre beljebb sodorja az álom,

vér is, amely már túl van a halálon.