Montale, Eugenio: Nel parco

Nell'ombra della magnolia

che sempre più si restringe,

a un soffio di cerbottana

la freccia mi sfiora e si perde.

Pareva una foglia caduta

dal pioppo che a un colpo di vento

si stinge - e fors'era una mano

scorrente da lungi tra il verde.

Un riso che non m'appartiene

trapassa da fronde canute

fino al mio petto, lo scuote

un trillo che punge le vene,

e rido con te sulla ruota

deforme dell'ombra, mi allungo

disfatto di me sulle ossute

radici che sporgono e pungo

con fili di paglia il tuo viso....

A magnólia árnyékában

- egyre inkább szűkül össze -

fúvócsőből kisurranva

nyílvessző súrol, s tovatűnik.

Olyan volt mint lehulló levél

a nyárfáról, amely a szélben

színét veszti, vagy egy kéz nyúlt át

a távolból a zöld lomb között.

Egy nevetés, mely nem az enyém,

hatol át az őszi lombokon,

egészen a keblemig; megráz

egy trilla, s ereimbe hasít,

és veled nevetek az árnyék

eltorzult kerekén, s elnyúlok

magamtól leverten a csontos

kiálló gyökereken, s arcod

szurkálom szalmaszálaimmal.