Montale, Eugenio: Mediterraneo

Antico, sono ubriacato dalla voce

ch'esce dalle tue bocche quando si schiudono

come verdi campane e si ributtano

indietro e si disciolgono.

La casa delle mie estati lontane,

t'era accanto, lo sai,

là nel paese dove il sole cuoce

e annuvolano l'aria le zanzare.

Come allora oggi in tua presenza impietro,

mare, ma non piú degno

mi credo del solenne ammonimento

del tuo respiro. Tu m'hai detto primo

che il piccino fermento

del mio cuore non era che un momento

del tuo; che mi era in fondo

la tua legge rischiosa: esser vasto e diverso

e insieme fisso:e svuotarmi cosí d'ogni lordura

come tu fai che sbatti sulle sponde

tra sugheri alghe asterie

le inutili macerie del tuo abisso.

Őstenger, megrészegít a hangod,

mely kiárad a szádból, ha kitátod:

mint egy nagyöblű, zöld harangszáj!

s a hangja felzúg, visszazúg, eloszlik.

Messzi nyarakon a ház, ahol éltem,

partodon állt, tudod,

ott faluhelyt, hol hévvel tűz a Nap

fellegben álló szúnyograjon át -

de Színed előtt megkövülök most is,

bár nem hiszem, hogy méltóbb

volnék ma, Tenger, nagy lehelletednek

ünnepi intelméhez. Hisz te mondád:

szívemben mi ihlet,

az is csupán egy pillanat a Te

nagy ihletedből - és lelkembe edzéd

kockázatos Törvényedet: hogy roppant

legyek, de változó és egyszersmind szilárd

és minden mocskot kivessek magamból,

mint te cselekszed, partra verve algák,

vízicsillagok s parafák közé

mélységeidnek haszontalan moszatját.