Montale, Eugenio: La Bufera

La bufera che sgronda sulle foglie

dure della magnolia i lunghi tuoni

marzolini e la grandine,

(i suoni di cristallo nel tuo nido

notturno ti sorprendono, dell'oro

che s'è spento sui mogani, sul taglio

dei libri rilegati, brucia ancora

una grana di zucchero nel guscio

delle tue palpebre)

il lampo che candisce

alberi e muro e li sorprende in quella

eternità d'istante - marmo manna

e distruzione - ch'entro te scolpita

porti per tua condanna e che ti lega

più che l'amore a me, strana sorella, -

e poi lo schianto rude, i sistri, il fremere

dei tamburelli sulla fossa fuia,

lo scalpicciare del fandango, e sopra

qualche gesto che annaspa...

Come quando

ti rivolgesti e con la mano, sgombra

la fronte dalla nube dei capelli,

mi salutasti - per entrar nel buio.

A fergeteg, mely a magnólia szívós

leveleire zúdítja a hosszú

tavaszi dörgést, veri jégesővel,

(a kristályzengés megrohanja éji

fészked, s a mahagónin és a

könyvek gerincén kilobbant aranyból

egy cukorszemnyi

ott parázslik még

szemhéjad alatt)

a villám, mely falakra, fákra

alvad a pillanatnyi örökkévalóság

döbbenetében – manna, márvány

és rombolás – mely kikötőket szaggat

beléd, vesztedre, és a szerelemnél,

különös nővér, hozzám kötöz inkább –

s aztán az érdes csattanás, a szisztrák,

dobok robaja rejtett szakadékban,

a fandango dobogása s felette

az elszabadult vad mozdulatok ...

Mint

amikor visszanéztél, s homlokodból

hátravetetted felhőző hajad,

s intettél, s belevesztél a homályba.