Montale, Eugenio: L'estate

L’ombra crociata del gheppio pare ignota

ai giovinetti arbusti quando rade fugace.

E la nube che vede? Ha tante facce

la polla schiusa.

Forse nel guizzo argenteo della trota

controcorrente

torni anche tu al mio piede fanciulla morta

Aretusa.

Ecco l’òmero acceso, la pepita

travolta al sole,

la cavolaia folle, il filo teso

del ragno su la spuma che ribolle -

e qualcosa che va e tropp’altro che

non passerà la cruna...

ccorrono troppe vite per farne una.

Nem tudja a cserje, hogy épp fölötte húz a

vörös vércse árnyék-keresztje. S a felleg

mit lát? A forrás száz arcot lebegtet,

amíg habot hány.

Talán, ha a pisztráng, árral szemben úszva,

élő ezüstként

csillámlik, visszatérsz a lábam elé, Arethusa,

te halott lány.

Íme a lángpiros váll, az aranyrög,

mit föld vetett ki,

a pezsgő habok fölött  ott a balga

káposztalepke, s szálát pók ereszti –

s van még valami más, ami nem jut a tű fokán át,

bár megy előre ...

Sok élet kell, hogy egyre is fussa belőle.