Montale, Eugenio: L'arca
|
L'arca (Italian)La tempesta di primavera ha sconvolto l'ombrello del salice, al turbine d'aprile s'è impigliato nell'orto il vello d'oro che nasconde i miei morti, i miei cani fidati, le mie vecchie serve - quanti da allora (quando il salce era biondo e io ne stroncavo le anella con la fionda) son calati, vivi, nel trabocchetto. La tempesta certo li riunirà sotto quel tetto di prima, ma lontano, più lontano di questa terra folgorata dove bollono calce e sangue nell'impronta del piede umano. Fuma il ramaiolo in cucina, un suo tondo di riflessi accentra i volti ossuti, i musi aguzzi e li protegge in fondo la magnolia se un soffio ve la getta. La tempesta primaverile scuote d'un latrato di fedeltà la mia arca, o perduti.
|
A bárka (Hungarian)A tavaszi vihar összezilálta a fűzfa-ernyőt, az áprilisi forgatagban belegabalyodott a kertbe az aranygyapjú: halottaimat rejti, kedves kutyáimat, öreg cselédeimet – ó, azóta (hogy szőke volt a fűz még, és parittyám a fürtjeit szaggatta) mennyien szálltak alá, élve, ama verembe. A vihar nyilván összegyűjti őket a hajdani fedél alá, de távol, távolabb e villámszaggatta földtől hol mész forr és vér az ember nyomában. Gőzöl a konyhán a merőkanál magába gyűjti visszfény-karikája a csontos arcokat, hegyes pofákat, s mélyén a magnólia óvja őket, ha egy fuvallat hozzájuk sodorja. A tavaszi vihar hű csaholása rázza a bárkámat, ó elveszettek.
|
