Montale, Eugenio: Il balcone

Pareva facile giuoco

mutare in nulla lo spazio

che m'era aperto, in un tedio

malcerto il certo tuo fuoco.

Ora a quel vuoto ha congiunto

ogni mio tardo motivo,

sull'arduo nulla si spunta

l'ansia di attenderti vivo.

La vita che dà barlumi

è quella che sola tu scorgi.

A lei ti sporgi da questa

finestra che non s'illumina.

Játéknak látszott fölcserélnem

a semmivel a tág teret,

mely elém nyílt, jó tűzhelyed

kilátástalan semmiséggel.

Most elnyelte a semmi minden

elkésett magyarázatom,

elült a vágya súlyos űrben:

rád még élve pillantanom.

Csupán a lét pislákolását,

egyedül azt veszed te észre

az ablak keretébe dőlve,

melyből fényesség nem világít.