Montale, Eugenio: I limoni

Ascoltami, i poeti laureati
si muovono soltanto fra le piante
dai nomi poco usati: bossi ligustri o acanti.
lo, per me, amo le strade che riescono agli erbosi
fossi dove in pozzanghere
mezzo seccate agguantanoi ragazzi
qualche sparuta anguilla:
le viuzze che seguono i ciglioni,
discendono tra i ciuffi delle canne
e mettono negli orti, tra gli alberi dei limoni.
 
Meglio se le gazzarre degli uccelli
si spengono inghiottite dall'azzurro:
più chiaro si ascolta il susurro
dei rami amici nell'aria che quasi non si muove,
e i sensi di quest'odore
che non sa staccarsi da terra
e piove in petto una dolcezza inquieta.
Qui delle divertite passioni
per miracolo tace la guerra,
qui tocca anche a noi poveri la nostra parte di ricchezza
ed è l'odore dei limoni.
 
Vedi, in questi silenzi in cui le cose
s'abbandonano e sembrano vicine
a tradire il loro ultimo segreto,
talora ci si aspetta
di scoprire uno sbaglio di Natura,
il punto morto del mondo, l'anello che non tiene,
il filo da disbrogliare che finalmente ci metta
nel mezzo di una verità.
Lo sguardo fruga d'intorno,
la mente indaga accorda disunisce
nel profumo che dilaga
quando il giorno piú languisce.
Sono i silenzi in cui si vede
in ogni ombra umana che si allontana
qualche disturbata Divinità.
 
Ma l'illusione manca e ci riporta il tempo
nelle città rurnorose dove l'azzurro si mostra
soltanto a pezzi, in alto, tra le cimase.
La pioggia stanca la terra, di poi; s'affolta
il tedio dell'inverno sulle case,
la luce si fa avara – amara l'anima.
Quando un giorno da un malchiuso portone
tra gli alberi di una corte
ci si mostrano i gialli dei limoni;
e il gelo dei cuore si sfa,
e in petto ci scrosciano
le loro canzoni
le trombe d'oro della solarità.

Hallgass reám: a koszorús költők
csak oly növények közt mosolyognak,
melyeknek igen szokatlan nevük van:
bukszus, ligusztron vagy akantüsz.
De én azokat az utcákat szeretem,
melyek a zöldes sáncokba torkollnak,
ahol a kiszáradt pocsolyákban
olykor egy-egy vézna csíkot fognak:
azokat az utcákat, melyek a csúcsokra hágnak,
majd leszállnak a nádasok sűrűjébe
és eljutnak a gyümölcsösökbe, a citromfák közé.
 
Jobb, ha elhal a madarak lármája,
mit elnyel az azúr ég,
Tisztábban hallhatod a baráti ágak
zsongását a levegőben, mely meg se rezdül
és az illatok bódulatát,
mely nem tud elszakadni a földtől
és lelkedbe bizsergető vágyakat permetez.
Itt, a szétágazó szenvedélyek helyén
csodálatosképpen hallgat a háború,
itt még nekünk szegényeknek is jut a gazdagságból,
és ez a citromfák illata.
 
Lám, ezekben a néma percekben, melyek
megajándékoznak minket, és mikor úgy tűnik,
hogy készek elárulni belső titkaikat,
néha azt reméljük,
hogy felfedhetjük a Természet valamely hibáját,
a világ holtpontját, azt a láncszemet, mely nem tart,
a kibogozandó fonalat, mely végre
az igazság lényegéhez vezet..
Tekintetünk a környezetet fürkészi,
az ész kitervel, összehangol, szétválaszt
az illatban, mely annyira terjed,
amennyire a nap fogy.
És az a csönd, midőn
minden távolodó emberi árnyban
egy-egy megzavart Istenség tűnik föl.
 
De az illúzió elhagy minket, s az idő visszahoz
a lármás városokba, hol a kék színt
csak kis foltokban látjuk, fönt, az ereszek közt.
Az eső elcsüggeszti a földet, aztán: összegyűl
a házak fölött a tél unalma,
a fény fukar lesz, a lélek keserű.
Majd egy napon, a félig nyitott kapun át
az udvaron lombosodó fák közt
feltűnik előttünk a citromok sárgája;
a szív jege elolvad,
és melledet elárasztják
dalaikkal
a nap birodalmának arany trombitái.