Montale, Eugenio: Gli orecchini

Non serba ombra di voli il nerofumo

della spera. (E del tuo non è piú traccia.)

È passata la spugna che i barlumi

indifesi dal cerchio d’oro scaccia.

Le tue pietre, i coralli, il forte imperio

che ti rapisce vi cercavo; fuggo

l’iddia che non s’incarna, i desiderî

porto fin che al tuo lampo non si struggono.

Ronzano èlitre fuori, ronza il folle

mortorio e sa che due vite non contano.

Nella cornice tornano le molli

meduse della sera. La tua impronta

verrà di giú: dove ai tuoi lobi squallide

mani, travolte, fermano i coralli.

A füstfekete bolton nem marad nyom

a szállók után. (A tied se őrzi.)

Áthalad a szivacs, s az aranyabroncs

védtelen villódzását messzeűzi.

Köveidet, korálljaid kerestem,

elragadódat, erős birodalmad;

búvok az istennőtől, aki testet

nem ölt, míg vágyam villámodba halhat.

Kitinszárnyak zúgnak, zúg a halottas

gyülekezet, két élet, tudja, semmi.

Beúsznak a képbe az este lomha

medúzái. Lentről fog földerengni

a jeled, ahol viaszszínű, fáradt

kezek füledbe kapcsolják korállod.