Montale, Eugenio: Flusssi

I fanciulli con gli archetti   

spaventano gli scriccioli nei buchi.

Cola il pigro sereno nel riale

che l'accidia sorrade,

pausa che gli astri donano ai malvivi

camminatori delle bianche strade.

Alte, tremano guglie di sambuchi

e sovrastano al poggio

cui domina una statua dell'Estate

fatta camusa da lapidazioni;

e su lei cresce un roggio

di rampicanti ed un ronzio di fuchi.

Ma la dea mutilata non s'affaccia

e ogni cosa si tende alla flottiglia

di carta che discende lenta il vallo.

Brilla in aria una freccia,

si configge s'un palo, oscilla tremula.

La vita è questo scialo

di triti fatti, vano

più che crudele.

Tornano le tribù dei fanciulli con le fionde

se è scorsa una stagione od un minuto,

e i morti aspetti scoprono immutati

se pur tutto è diruto

e più dalla sua rama non dipende

il frutto conosciuto.

- Ritornano i fanciulli...; così un giorno

il giro che governa

la nostra vita ci addurrà il passato

lontano, franto e vivido, stampato

sopra immobili tende

da un'ignota lanterna.-

E ancora si distende

un dòmo celestino ed appannato

sul fitto bulicame del fossato:

e soltanto la statua

sa che il tempo precipita e s'infrasca

vie più nell'accesa edera.

E tutto scorre nella gran discesa

e fiotta il fosso impetuoso tal che

s'increspano i suoi specchi:

fanno naufragio i piccoli sciabecchi

nei gorghi dell'acquiccia insaponata.

Addio! - fischiano pietre tra le fronde,

la rapace fortuna è già lontana,

cala un'ora, i suoi volti riconfonde,-

e la vita è crudele più che vana.

Odvában íjjal riogatja

az ökörszemet egy csapatnyi gyermek.

A tunyaság tarolta vápa mélyén

lassú derű szivárog,

a csillagzatok ezzel enyhítik meg

a fehér úton tikkadozva járót.

Bodzák gúlái ringanak-remegnek

a halom fölé magasodva,

hol piszévé kövezve

uralkodik a Nyár napverte szobra;

rajta kúszónövények

vadvöröse és dongó hereméhek.

A rokkant istennő magába mélyed,

s minden dolog a kis papírflotilla

felé hajol, mely lassúdan lebeg le.

Nyílvessző villan,

egy póznába csap és megáll remegve.

Elcsépelt semmiségek

tékozlása az élet,

céltalan inkább, mint kegyetlen.

A csuzlis gyermektörzsek visszatérnek

talán egy év, talán egy óra múlva,

csak a halottak arca változatlan,

minden más összedúlva,

s a régi fán az ismerős gyümölcsöt

nem találod meg újra.

– Visszatérnek a gyermekek... s az élet

konok forgása egy nap

ugyanígy visszahozza majd a messze

múltat, s élénken s részletekre metszve

egy rejtelmes laterna

a mozdulatlan függönyökre dobja.

S ismét a vápa bugyborogva

futó vize fölött feszül a pára-

fátyolos dóm halványkék kupolája,

s a szobor tudja csak, hogy

lezúdul az idő és egyre beljebb

nyomul az égő borostyánbozótba.

S fut lefelé minden nagy zuhogókon,

s olyan szilajul örvénylik az árok,

hogy tükrei megrepedeznek,

s hajótörést szenvednek az uszályok

a szappanos lé gyors forgóiban.

Isten veled! – szisszennek a parittyák,

a ragadozó sors már messze van,

elmossa arcait az óra, inkább

kegyetlen az élet, mint céltalan.