Montale, Eugenio: Ezekiel saw the Wheel

Ghermito m'hai dall'intrico

dell'edera, mano straniera?

M'ero appoggiato alla vasca

viscida, l'aria era nera,

solo una vena d'onice tremava

nel fondo, quale stelo alla burrasca.

Ma la mano non si distolse,

nel buio si fece più diaccia

e la pioggia che si disciolse

sui miei capelli, sui tuoi

d'allora, troppo tenui, troppo lisci,

frugava tenace la traccia

in me seppellita da un cumulo,

da un monte di sabbia che avevo

in cuore ammassato per giungere

a soffocar la tua voce,

a spingerla in giù, dentro il breve

cerchio che tutto trasforma,

raspava, portava all'aperto

con l'ombra delle pianelle

sul fango indurito, la scheggia,

la fibra della tua croce

in polpa marcia di vecchie

putrelle schiantate, il sorriso

di teschio che a noi si frappose

quando la Ruota minacciosa apparve

tra riflessi d'aurora,

e fatti sangue i petali

del pesco su me scesero

e con essi il tuo artiglio.

A borostyánok sűrűjéből,

idegen kéz te, megragadtál?

Az iszamos kávára dőltem,

körül fekete volt a vad táj,

csak egy ónix-ér lüktetett

fenn a viharral vemhes levegőben.

És az a kéz csak nem eresztett,

csak jegesebb lett egyre s egyre,

s az esőcseppek szétereztek

a hajamban s a te hajadban,

mely akkor selymespuha volt még,

a nyomot konokul követve:

mélyen el volt temetve bennem,

homokhegyet hánytam fölébe

szívemben, hogy valahogyan

elfojtsam odabenn a hangod,

hogy ama szűk körbe szorítsam,

amely mindent átalakít --

munkált a víz, mígnem kibukkant

a megalvadt sárba nyomódva

papucsaid nyoma s kereszted

csonkja, maradék szilánkja

a szétrontott régi gerendák

rothadó husában s a koponya-

vigyor, amely közénk furakodott,

mikor a nagy Kerék fenyegetően

megjelent a hajnali villogásban,

s a barackvirág-szirmok véresővé

válva hulltak le rám,

s velük, miként most, a te karmod.