Montale, Eugenio: Dora Markus
|
Dora Markus (Italian)1 Fu dove il ponte di legno mette a Porto Corsini sul mare alto e rari uomini, quasi immoti, affondano o salpano le reti. Con un segno della mano additavi all'altra sponda invisibile la tua patria vera. Poi seguimmo il canale fino alla darsena della città, lucida di fuliggine, nella bassura dove s'affondava una primavera inerte, senza memoria.
E qui dove un'antica vita si screzia in una dolce ansietà d'Oriente, le tue parole iridavano come le scaglie della triglia moribonda.
La tua irrequietudine mi fa pensare agli uccelli di passo che urtano ai fari nelle sere tempestose: è una tempesta anche la tua dolcezza, turbina e non appare. E i suoi riposi sono anche più rari. Non so come stremata tu resisti in quel lago d'indifferenza ch'è il tuo cuore; forse ti salva un amuleto che tu tieni vicino alla matita delle labbra, al piumino, alla lima: un topo bianco d'avorio; e così esisti!
2 Ormai nella tua Carinzia di mirti fioriti e di stagni, china sul bordo sorvegli la carpa che timida abbocca o segui sui tigli, tra gl'irti pinnacoli le accensioni del vespro e nell'acque un avvampo di tende da scali e pensioni.
La sera che si protende sull'umida conca non porta col palpito dei motori che gemiti d'oche e un interno di nivee maioliche dice allo specchio annerito che ti vide diversa una storia di errori imperturbati e la incide dove la spugna non giunge.
La tua leggenda, Dora! Ma è scritta già in quegli sguardi di uomini che hanno fedine altere e deboli in grandi ritratti d'oro e ritorna ad ogni accordo che esprime l'armonica guasta nell'ora che abbuia, sempre più tardi.
È scritta là. Il sempreverde alloro per la cucina resiste, la voce non muta, Ravenna è lontana, distilla veleno una fede feroce. Che vuole da te? Non si cede voce, leggenda o destino. Ma è tardi, sempre più tardi.
|
Dora Markus (Hungarian)1 Ott volt ez a Corsini kikötőben, hol a fahíd a nyílt tengerre rúg ki, s itt-ott egy ember, majdnem mozdulatlan, hálót húz, vagy ereszt le. Elmenőben egy másik partra, valódi hazádra mutattál kezed egy jelével. Aztán beértünk a csatorna mentén a város kormos-fényű sűrűjébe, a mély lapályra, hol egy tehetetlen tavasz süllyedt el emléktelenül.
És itt ahol az antik élet Napkelet édes mohóságával színeződik, szivárványlottak szavaid akár a haldokló márna pikkelye.
Nyugtalanságodról viharos esték világító tornyokba ütköző madarai jutnak eszembe: vihar a te angyali bájad is: kavarog, és meg nem jelent még, s szünetei még ritkábbak tebenned. Csak tudnám, ily erőtlen hogy bírod ki a közönyösség eme tavában, mely szíved: talán egy amulet véd és oltalmaz, amelyet ott hordasz az ajakír-ceruzával, a pamaccsal s ráspollyal: elefántcsont egérke tán: és így bírod ki!
2 Most már mirtusz virágos- tavas Karintiádban bámulod a partról a pontyot, mely gyáván kapja be étkét, a hársak alól a tetők közt látod az alkonyi máglyát, a vízben kikötő, s hotel-ernyők visszfényfő fellobogását.
Az est, mely belemélyed a nyirkos öbölbe, a gépek morajával csak liba-jajt hoz, s egy hószínű majolika kelyhe a téged másnak látó, feketéllő tükörnek egy történetet mond könnyelműségekről s bevési mélyen, hova spongya nem ér el.
A te legendád, Dóra! Be van írva amaz urak szemébe, akiknek gőgös, lenge szakálluk ezüstlik nagy, aranyló képekről, s vissza-vissza tér majd minden akkordra, mit a romlott harmonika zokog amaz órán, mely egyre későbben sötétül.
Oda van írva. Az örökzöld babérlomb ott a konyhán még ellenáll, a hang nem változik, Ravenna messze, vad hiedelem, mérget desztillál, iszonyút. Mit akar tőled? Át nem enged hangot, legendát, végzetet ... De késő van már, gyere később.
|
