Montale, Eugenio: Clivo
Clivo (Italian)Viene un suono di buccine dal greppo che scoscende, discende verso il mare che tremola e si fende per accoglierlo. Cala nella ventosa gola con l'ombre la parola che la terra dissolve sui frangenti; si dismemora il mondo e può rinascere. Con le barche dell'alba spiega la luce le sue grandi vele e trova stanza in cuore la speranza. Ma ora lungi è il mattino, sfugge il chiarore e s'aduna sovra eminenze e frondi, e tutto è più raccolto e più vicino come visto a traverso di una cruna; ora è certa la fine, e s'anche il vento tace senti la lima che sega assidua la catena che ci lega.
Come una musicale frana divalla il suono, s'allontana. Con questo si disperdono le accolte voci dalle volute aride dei crepacci; il gemito delle pendìe, là tra le viti che i lacci delle radici stringono. Il clivo non ha più vie, le mani s'afferrano ai rami dei pini nani; poi trema e scema il bagliore del giorno; e un ordine discende che districa dai confini le cose che non chiedono ormai che di durare, di persistere contente dell'infinita fatica; un crollo di pietrame che dal cielo s'inabissa alle prode...
Nella sera distesa appena, s'ode un ululo di corni, uno sfacelo.
|
Lejtő (Hungarian)Tülkök búgása hallik a sziklás meredekről, a tengerre alászáll, mely reszket, meghasad, hogy befogadja. A szó szeles torokba hull árnyak közt forogva, és szétporlik a föld zátonyain; emléktelen a világ: megszülethet. A virradat hajóin a fény nagy vitorlái kibomolnak, s megleli fészkét szívben a reménység. De messze még a reggel, szétfutnak, sűrűdnek a fények, lombok, ormok derengenek fel, s mint tű fokán át nézve, minden közelibb most, megfoghatóbb, keményebb: bizonyos most a vég, s ha elhallgat a szél is, hallod, konokul jár a ráspoly a bilincsen, mely minket összeláncol.
Mint egy zengő hegyomlás, zúdul a hang le, egyre messzebb verődik. Szétszóródnak-széledeznek a szakadék kiszáradt járataiból is a hangok apadozó nyögéssel ott, ahol gyökerek gúzsában állnak a szőlőtőkék sorai. Az ösvény sűrűbe vész el, vigyázva már borókaágba markol a kéz; megremeg és fogyatkozik a hajnal ragyogása; a rend leszáll s a dolgokat kibontja határaikból, s ők már csak arra vágynak, hogy legyenek, hogy megmaradjanak, s készek az örökös fáradalomra... Az egekből kőgörgelék, hegyomlás zuhog a partra döngve...
Az estében, mely éppen most köszönt be, kürt huhogása hallik újra, romlás.
|