Montale, Eugenio: Bassa Marea

Sere di gridi, quando l'altalena

oscilla nella pergola d'allora

e un oscuro vapore vela appena

la fissità del mare.

Non più quel tempo. Varcano ora il muro

rapidi voli obliqui, la discesa

di tutto non s'arresta e si confonde

sulla proda scoscesa anche lo scoglio

che ti portò primo sull'onde.

Viene col soffio della primavera

un lugubre risucchio

d'assorbite esistenze; e nella sera,

negro vilucchio, solo il tuo ricordo

s'attorce e si difende.

S'alza sulle spallette, sul tunnel più lunge

dove il treno lentissimo s'imbuca.

Una mandria lunare sopraggiunge

poi sui colli, invisibile, e li bruca.

Kiáltások estéi, míg a hinta

le-föl repül a hajdani lugasban,

s a dermedt tengerárt alig borítja

sötétlő párafátyol.

Hol az az idő? Rézsút csapnak által

szárnyvillanások a falon, nem áll meg

mindennek apadása, s egybeolvad

a süllyedő part és a szirt, hol egykor

fölötte álltál a haboknak.

Jön, a tavasz fuvallatával egyben,

fölszívott életeknek

szomorú örvénylése; és az estben,

sötét folyondár, csak emléked árnya

vonaglik védekezve.

Gátakra kúszik, hosszú alagútra,

ahová a vonat bebújni késik.

Láthatatlan holdbéli nyáj vonul a

dombokon át, s mindent lelegelészik