Montale, Eugenio: Arsenio

I turbini sollevano la polvere

sui tetti, a mulinelli, e sugli spiazzi

deserti, ove i cavalli incappucciati

annusano la terra, fermi innanzi

ai vetri luccicanti degli alberghi.

Sul corso, in faccia al mare, tu discendi

in questo giorno

or piovorno ora acceso, in cui par scatti

a sconvolgerne l'ore uguali,

strette in trama, un ritornello di castagnette.

E' il segno d'un'altra orbita: tu seguilo.

Discendi all'orizzonte che sovrasta

una tromba di piombo, alta sui gorghi,

più d'essi vagabonda: salso nembo

vorticante, soffiato dal ribelle

elemento alle nubi; fa che il passo

su la ghiaia ti scricchioli e t'inciampi

il viluppo dell'alghe: quell'istante

è forse, molto atteso, che ti scampi

dal finire il tuo viaggio, anello d'una

catena, immoto andare, oh troppo noto

delirio, Arsenio, d'immobilità...

Ascolta tra i palmizi il getto tremulo

dei violini, spento quando rotola

il tuono con un fremer di lamiera

percossa; la tempesta è dolce quando

sgorga bianca la stella di Canicola

nel cielo azzurro e lunghe par la sera

ch'è prossima: se il fulmine la incide

dirama come un albero prezioso

entro la luce che s'arrosa: e il timpano

degli zigani è il rombo silenzioso

Discendi in mezzo al buio che precipita

e muta il mezzogiorno in una notte

di globi accesi, dondolanti a riva,

e fuori, dove un'ombra sola tiene

mare e cielo, dai gozzi sparsi palpita

l'acetilene finché goccia trepido

il cielo, fuma il suolo che t'abbevera,

tutto d'accanto ti sciaborda, sbattono

le tende molli, un fruscio immenso rade

la terra, giù s'afflosciano stridendo

le lanterne di carta sulle strade.

Così sperso tra i vimini e le stuoie

grondanti, giunco tu che le radici

con sé trascina, viscide, non mai

svelte, tremi di vita e ti protendi

a un vuoto risonante di lamenti

soffocati, la tesa ti ringhiotte

dell'onda antica che ti volge; e ancora

tutto che ti riprende, strada portico

mura specchi ti fugge in una sola

ghiacciata moltitudine di morti,

e se un gesto ti sfiora, una parola

ti cade accanto, quello è forse, Arsenio,

nell'ora che si scioglie, il cenno d'una

vita strozzata per te sorta, e il vento

la porta con la cenere degli astri.

A forgószél porvihart szabadít rá

a háztetőkre és üres terekre,

ahol a szállodák villogva fénylő

ablakai előtt, fejük leszegve,

lovak állnak s a földet szimatolják.

A tengerhez vivő úton hatolj át

e hol boruló,

hol lángra gyúló napon, míg az órák

egyenletes füzérét

felcsattanó refrénje megzavarja a kasztanyettnek.

Új csillagpálya nyílik itt: kövesd hát.

Szállj le a horizontig, ahol ólmos

tölcsér lebeg, kószábban, mint az örvény

mélyen alatta: sós, körben keringő

felhő az, mit a háborgó elem fúj

a ködös égbe; úgy lépj, hogy ropogjon

a kavics, és botoljon el a lábad

hínárszövevényben: mely utazásod

végétől megvált, tán a várva várt nap

jött el, szeme egy láncnak, mozdulatlan

séta, a mozdulatlanságnak, ó, mily

ismerős mámora, Arsenio ...

Figyeld, a pálmák közt a hegedűszót

pislákoló fénye mint húny ki, hogyha

mennydörgés zeng, mint mikor vaslemezre

pöröllyel ütnek; szelíd a vihar, míg

az Ebcsillag a kéklő égi boltra

fehér sugarat szór, s közel az este,

bár késni látszik: ha lecsap a villám,

szétágazik különös faalakban

a rózsaszín fényben, s csak a cigányok

üstdobja döng, valahol messze, halkan.

Szállj le az aláhulló félhomályba,

s átváltozik a dél a fenn bolyongó

tűzgömbök éjévé, s messzebb, keresztül

a tenger és az ég közös-homályán,

szétszórt bárkákon egy-egy lámpa lángja

kígyózik árván - mígnem reszkető csepp

lesz az ég, füstölög a szomjazó föld,

minden kavarog körülötted, ázott

ponyvák csattognak, s mint órjás borotva,

moraj szántja a talajt; lenn az utcán

papírlámpák fonnyadnak sustorogva.

Eltévedve ekképp a fűzfavesszők

s a nedves sás közt, te nádszál, ki nyúlós,

ki nem tépett gyökereid magaddal

hurcolod, élni félsz, s előredűlve

a fojtott jajszavaktól hangos űrbe,

az ősi hullám kelepcéje újból

elnyel s feléd csap; s mindaz, ami vissza-

húz még e pillanatban, utca, árkád,

falak, tükrök szögeznek oda téged

a holtak megfagyott sorához, és ha

egy kéz érint, egy szó füledbe téved,

a feloldódás órájában ekképp

üzen talán, Arsenio, egy érted

támadt élet, immár kioltva, míg szél

sodorja a csillagok hamujával.