Montale, Eugenio: A vortice s’abbatte

Sul mio capo reclinato

un suono d’agri lazzi.

Scotta la terra percorsa

da sghembe ombre di pinastri,

e al mare là in fondo fa velo

più che i rami, allo sguardo,

l’afa che a tratti erompe

dal suolo che si avvena.

Quando più sordo o meno il ribollio dell’acque

che s’ingorgano

accanto a lunghe secche mi raggiunge:

o è un bombo talvolta ed un ripiovere

di schiume sulle rocce.

Come rialzo il viso, ecco cessare

i ragli sul mio capo; e via scoccare

verso le strepeanti acque,

frecciate biancazzurre, due ghiandaie.

Lehorgasztott fejemre

csúfolódó hangok

orkánja zúdul.

Forr a fenyők törődött

árnyékában a föld.

S a tengert a mélyben a gallyak

hálójánál is sűrűbb fátyolba vonja a föld öléből

felgomolygó pára.

A tomboló tajték ha csendesedve lankad,

a partszegélyen

görgő árból rámfröccsen olykor

egy vízsugár, vagy a szirtre verődött

hullám eső-szitálása.

Felpillantok, s a cserregő zsivajnak

egyszeriben vége szakad; mint

suhanó kékesfehér nyíl

két mátyásmadár száll zajló vizekre.