This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Leopardi, Giacomo: Ultimo canto di Saffo

Portre of Leopardi, Giacomo

Ultimo canto di Saffo (Italian)

Placida notte, e verecondo raggio

Della cadente luna; e tu che spunti

Fra la tacita selva in su la rupe,

Nunzio del giorno; oh dilettose e care

Mentre ignote mi fur l'erinni e il fato,

Sembianze agli occhi miei; già non arride

Spettacol molle ai disperati affetti.

Noi l'insueto allor gaudio ravviva

Quando per l'etra liquido si volve

E per li campi trepidanti il flutto

Polveroso dè Noti, e quando il carro,

Grave carro di Giove a noi sul capo,

Tonando, il tenebroso aere divide.

Noi per le balze e le profonde valli

Natar giova trà nembi, e noi la vasta

Fuga dè greggi sbigottiti, o d'alto

Fiume alla dubbia sponda

Il suono e la vittrice ira dell'onda.

Bello il tuo manto, o divo cielo, e bella

Sei tu, rorida terra. Ahi di cotesta

Infinita beltà parte nessuna

Alla misera Saffo i numi e l'empia

Sorte non fenno. À tuoi superbi regni

Vile, o natura, e grave ospite addetta,

E dispregiata amante, alle vezzose

Tue forme il core e le pupille invano

Supplichevole intendo. A me non ride

L'aprico margo, e dall'eterea porta

Il mattutino albor; me non il canto

Dè colorati augelli, e non dè faggi

Il murmure saluta: e dove all'ombra

Degl'inchinati salici dispiega

Candido rivo il puro seno, al mio

Lubrico piè le flessuose linfe

Disdegnando sottragge,

E preme in fuga l'odorate spiagge.

Qual fallo mai, qual sì nefando eccesso

Macchiommi anzi il natale, onde sì torvo

Il ciel mi fosse e di fortuna il volto?

In che peccai bambina, allor che ignara

Di misfatto è la vita, onde poi scemo

Di giovanezza, e disfiorato, al fuso

Dell'indomita Parca si volvesse

Il ferrigno mio stame? Incaute voci

Spande il tuo labbro: i destinati eventi

Move arcano consiglio. Arcano è tutto,

Fuor che il nostro dolor. Negletta prole

Nascemmo al pianto, e la ragione in grembo

Dè celesti si posa. Oh cure, oh speme

Dè più verd'anni! Alle sembianze il Padre,

Alle amene sembianze eterno regno

Diè nelle genti; e per virili imprese,

Per dotta lira o canto,

Virtù non luce in disadorno ammanto.

Morremo. Il velo indegno a terra sparto

Rifuggirà l'ignudo animo a Dite,

E il crudo fallo emenderà del cieco

Dispensator dè casi. E tu cui lungo

Amore indarno, e lunga fede, e vano

D'implacato desio furor mi strinse,

Vivi felice, se felice in terra

Visse nato mortal. Me non asperse

Del soave licor del doglio avaro

Giove, poi che perir gl'inganni e il sogno

Della mia fanciullezza. Ogni più lieto

Giorno di nostra età primo s'invola.

Sottentra il morbo, e la vecchiezza, e l'ombra

Della gelida morte. Ecco di tante

Sperate palme e dilettosi errori,

Il Tartaro m'avanza; e il prode ingegno

Han la tenaria Diva,

E l'atra notte, e la silente riva.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.pensieriparole.it

Sappho utolsó éneke (Hungarian)

Nyugalmas éj, halványul már a holdnak

szemérmes fénye. De lassan derengsz már,

a szikla fölött, a hallgatag erdőn,

új napunk hírnöke. Te drága tájék,

a kínzó vágyat nem sejtve, a sorsot,

beh szépnek láttalak! Nem mosolyog rám

ily édes látvány, kétségbeesettre.

Csupán a lárma tölt el még szokatlan

örömmel minket, amikor megindul

s derült egen, a remegő mezőkön

porzik az orkán, és utána súlyos,

súlyos szekerén Jupiter fölöttünk

sötét mennyet hasít ketté dörögve.

Beh jó a lankán és a völgytorokban

felhők közt úszni, s beh szép a riadt nyáj

kibomló, vad futása, vagy a mélylő

folyó s csalóka örvény;

s a hullám, zúgó diadalmat ülvén.

Szép a nagy ég, köpenyünk, és beh szép vagy

te, harmatos föld. Jaj, a véghetetlen

szépségből egyetlen szemernyi részt is

szerencsétlen Sapphótól megtagadtak

istenek és gonosz sors. Én, nehézkes,

csúnya vendéged, természet, könyörgök

gőgödhöz, én, a megvetett szerelmes, –

hozzád, te, bájos, mindhiába fordul

szemem, szívem esengve. Nem kacag rám

verőfényes part s az ég kapujából

derengő hajnal, nem többé a tarka

madarak éneke, és nem susognak

üdvözletet a bükkök. Görbe fűzfák

hűsében, hol fehér keblét kifejti

a patak tiszta habja, a szeszélyes

hullámot az ár elragadja onnan,

s ingó lábam csufolja,

fut a virágos part földjét sodorva.

Meg sem születve, mi csúf kárt okoztam,

mi bűnöm volt, hogy most gyűlöl az ég, és

elfordul tőlem a szerencse arca?

Miben vétett a gyermek, ki a létről

nem tudja, mily cudar, hogy ifjuságom

elvirágzott hamar, és életem ma

silány fonál, már a kérlelhetetlen

párka orsajára kúszálva? Ajkam,

könnyelmű szót ne ejts: sorsunk kiszabva,

titkos erő pörget. Minden titok, csak

a földi szenvedés nem. Mostoha nemzet,

sírni születtünk, – égiek ölében

szunnyad a rejtély. Óh, gondja reménye

lombhozó éveimnek! Csak a szépség,

csak szépség által ad örök virágzást

atyánk az embereknek; nem segíthet

tudós költészet, ének,

a test nyomorán férfiú erények.

És meghalunk. Méltatlan porhüvelytől

pőrén fut az én lelkem majd Plutóhoz, –

 a gyötrő hibát helyrehozza sorsunk

vak számadója. És te, aki tartós

reményre és oktalan szerelemre,

fellobbantottál bomlott vágyra engem,

élj boldogul, ha boldogan a földön

élhet halandó. A ritka örömnek

szelíd olaját nem hinté fejemre

Jupiter, midőn elszállt hite, álma

gyermekidőmnek. A mi életünkben

minden derűs nap gyorsan tovaröppen.

Velünk marad a betegség, öregkor

s árnya fagyos halálnak. Íme, annyi

remény, játékos képzelet gyümölcse.

Fut a Tartarus felém, hősi lelkem

az alvilág kívánja,

a néma part s az örök éj homálya.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap