Boccaccio, Giovanni: Opere minori in volgare, Rima XXXVII

Vetro son fatti i fiumi, ed i ruscelli

gli serra di fuor ora la freddura;

vestiti son i monti e la pianura

di bianca neve e nudi gli arbuscelli,

l'erbette morte, e non cantan gli uccelli

per la stagion contraria a lor natura;

Borea soffia, ed ogni creatura

sta chiusa per lo freddo ne' sua ostelli.

Ed io, dolente, solo ardo ed incendo

in tanto foco, che quel di Vulcano

a rispetto non è una favilla;

e giorno e notte chiero, a giunta mano,

alquanto d'acqua al mio signor, piangendo,

né ne posso impetrar sol una stilla.

A folyók s patakok tükre üveg lett:

a hideg kívülről most mind bezárta,

havat öltött a hegy s a sík magára,

s a cserjék mezítelen dideregnek:

a fű halott: madár sem énekelget,

ez évszakot természetük nem állja,

vad szél süvölt, s mindenki otthonába

bújik, hadat üzenvén a hidegnek.

S én egyedül égek, búval szivemben:

felgyúltam, és oly roppant tűz emészt el,

hogy Vulkáné mellette röpke szikra:

összetett kézzel kérek nappal-éjjel

egy kis vizet Ámortól: ám egyetlen

csöppet sem kaptam tőle ajkaimra.