Zelk Zoltán: Quattordici righe (Tizennégy sor in Italian)

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetők rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded

napkeltét lesik a didergő éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Che il tuo corpo giovane effonde oltre la morte,

oltre i miei millecinquecento notti solitarie,

che io ti ami impavido e indebitamente,

che hai infranto la finestra della mia solitudine,

che le schegge, l’anima mi lacerano,

che i cimiteri col dito mi additano,

che occhi miei decrepite sono prive d’ onore,

non esiste altra virtù oltre la bellezza giovanile,

che le notti tremanti aspirano all’aurora

della tua pancia liscia, e al bagliore delle ginocchia,

che come i morti, con gli occhi chiusi dormo,

perché su di me non scema la luce del tuo viso,

la felicità che di tutti miei pori s’emana -

è cosi stupendo! cosi insopportabile!