This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Weöres Sándor: The seventh symphony (Hetedik szimfónia in English)

Portre of Weöres Sándor

Back to the translator

Hetedik szimfónia (Hungarian)

Mária mennybemenetele

(Édesanyám emlékének)

1
Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,
a vánkos a koponyabolt alatt,
a halálos pólya, a vaslakat,
a göröngy, amely kopog, szakad,
nem nézi: a test homálya mint emelkedik
a végső láng fölé, világot szétfeszít
az üszkös verejték-koszorú.

Csíkos lepelből a láb kiáll,
alvadt ereit viasz fedi,
a körmön violaszín sugár.

Burkolt lábszárak alszanak,
az ín egyenes, a térd pihen,
olajfák ösvény mentiben.

Üdv néked, elszáradt anyaméh!
Fal-résben páncélos bogár
a vak meredély szélén kapar,
lehajtja zászlóit, fegyverét.

Üdv néktek, imába-zárt kezek,
szentély boruló fal-ívei,
dobozban két sor gyertyaszál,
harmatba-merült tíz hattyuszárny,
viruló éj csukott virága.

Üdv néked, hétfájdalmu szív!
A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel,
méretlen kútba hull, nem érheti útja végét!

Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj,
fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze,
száj-rés, besüppedt szem körül
az érzékek hült ráncvetése,
letiport akantusz ágboga,
elrobogott paripák nyoma.

2
Az árny, az éj,
a csönd, a hideg
törik, recseg,
rög repül,
sugár hasít,
por énekel --
Az égen két
újhold delel,
tüzes háló
ereszkedik,
póklábu parázs
fut fölfelé,
ragyogó tetőn
szárny lebeg,
bárány-sereg,
hárfák, fuvolák,
hegedű sikolt,
harang kong,
kürt felel --
Hamvában az ős,
rég arctalan,
csontot gyűjt,
arany arca van,
könyökére dől,
ágaskodik,
felfülel --

Kórus

Híjja, híjja, híjja
övéit a homály szélén!
Láttuk őt gyermekével csillag fényén;
kövér juhokat legeltettünk,
ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,
tél közeledtén irhát nyúztunk,
kék víztükrön gyapju-hegyekkel
mint a felhők, lassan úsztunk,
partot ért
csónakunk,
látta ő,
kik vagyunk,
tüske tépte
bocskorunk,
föld festette
homlokunk.
Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,
nosza gyapjunkat lenyírjuk,
nosza bőrünket lenyúzzuk,
ösvényére ráborítjuk.
Övéit a homály szélén
híjja, híjja, híjja!

3
Váltakozó kórusok

A végtelen, világos némaságot
evező-párok zsongása betölti,
bodros lehelet-szín, halvány bíbor
habzik a tündöklő fehérben,
árbóc-forgatag tárulása,
vitorla-sereg gomolygása,
láng-rév, pára-híd, arany bárka,
gyémánttükrön láz visszája,
gyürük és fodrok a messzeségben,
repeső kicsinyek száguldása,
mosolygó könny a szivárványon,
tej-lombok eres suhanása,
az asszony ünnepe él a világon...
(De mi folyton sírtunk.
Mi éheztünk.
Mást mit tehettünk?
Folyton sírtunk.)
... uszálya villog a habok iramán,
a homályos sárga égi sarlón,
a szem óriás kék hályogán,
a harckocsi vörös kerekén,
a zöld szörnyeteg taraján,
a hidegség fekete szájüregén
és este ő bontja fehér ágyad,
minden poklon megy utánad
s a fészek veszhet, de visszahív...
(Kifordult torzsák,
gyökerünkkel fölfelé,
kilökött a föld.
Senkise hajol le értünk.)
... ő benned térdepel, és ő leszel,
ha elhagyod koszorúd, kedvesem,
honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,
s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,
melyből kitüzesedve ittak
a szakadék kóbor ködalakjai
s a számlált századok
dühöngő jelekkel homlokukon...
(Virágok, tele féreggel,
a repedt szirom kinek kell,
míg záporoz a tavaszi reggel?)
... karéjos homályból kelő tekintet
örökig telő holdja lebben,
zamat, mely a gyümölcs-héj alatt
sürüdve kigyúl a rejtett erekben,
a szív alatt meleg lugas árnyán
csillagkoronás, királyi álom,
forrón hulló fürt, vörösbor,
az anya lángja ég a világon...
(Kit öltem? Mindig magamat öltem.
Kinek fáj? Nekem fáj.
Hagyjanak veszteg az ölben.)
... imába simulnak a szép kezek,
jóság feszülő pillérei,
ujjak párás tető-sora,
eleven csönd tíz anya-szárnya.,
szirom-tengerben mezítlen ujjak,
tízszeres zengés, mely hangtalan,
ragyog, sugártalan osztva fényét,
világosság, csókként úttalan...
(Kenyerünkben a verejték sója.
Pecsenyénkben a halál íze.
Koporsó-fal körülöttünk.)
... ő, ki a kereszt alatt állott
s a nyomoruságtól nem esett el,
a kereszten tajtékzó világot
bámulja riadt kék gyermek-szemmel,
a pokol küszöbén sírdogál,
eves vackukban a halottak
féltett éjükbe burkolózva
a sebző fényre hunyorognak...
(Vedd le szivünkről a csepegő mérget,
a fekete hernyót szivünkről vedd le,
a parazsat, a sötétséget
vedd le szivünkről.)
... minden áramon áthatol
a tiszta kék szem ragyogása,
tükrözi a tér hajló pántja,
az idő százmedrű futása;
mint édes csepp a bólongó sáson,
tündöklő gömb a változáson,
folyton megtelik, folyton leperdül,
a szűz békéje leng a világon...
(Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk,
könyörülj rajtunk, Boldogasszony,
könyörögj érettünk,
könyörülj rajtunk.)

4
A forrás felett
szétnyiló szárny
pihéje pereg,
gyenge hó száll;
tág medencékben
újbor pezseg;
ezer erkélyen
ezer sereg;
hallgat a föld
láncos haragja,
mindent betölt
a szárnyak hangja:

Kórus

Fényen át, lángon át
a sötét föld szüze lebben,
árnyat és éjszakát
sose bontogat hevesebben
ormon-medren a nézés tánca,
virág-szövevények ostrom-lánca,
mely kopárat színre-vált.

Rózsa-ér, gerle-vér,
puha meggybor teli kelyhe,
hol hegy-árny mélybe-ér,
az örök remény szüretelte;
zerge-ünő vérgyöngye a hóban
vadászt hív, amerre kapaszkodó van,
szűk az ösvény, tág a tér.

Édesanyánk, ifju aránk,
pirosarcu zsenge leányunk,
elibéd hullámzik a szárnyunk,
tengerként rendül sürü bodra,
szállsz-e felénk? nézel-e ránk?
mint szőnyeg borulunk az utadra,
lágy tavaszunk, édesanyánk.

Mária

Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.

Kórus

Virágcsengők királynéja,
eléd gyűlve, köréd forrva
ezer testben harang-szív ver,
sugár-kupola imbolyogva,
pára-torony rengedezve
neked kondul, előtted vall:
ha megcsorbul harang-ércünk,
némíts el hatalmaddal.

Mária

Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombu fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

Kórus

Fénytelen mélybe lenn,
csalogány fészke tövében
tüske közt szív terem
sürü sóhaj rengetegében;
új sorstól hajladoznak a bolygók,
de békén szúnynak az örök mosolygók
méz-cseppel az ajkuk végiben.

Lenn telő rózsatő,
a hegyen pirkadat árad,
gyengeség és erő
közös ujjakkal lakomát ad,
tűzhelyen hamu törmeléke,
de bíbor-özön fut a szürke mélybe,
örökös hajnalt hirdető.

Lengedező rózsamező,
leheletnyi lángok a szélben,
sugaras szem bűvöletében;
ő jön, lassan fordul uszálya,
integető sok csecsemő
rózsa-tengere kapdos utána,
áll a halál, függ az idő.

Húrként feszül
a változás:
hült ős-parázs
újjá hevül;
sírtól sötét
pátriárka
betelt igét
dong magába;
hallgat a rög
tapadt ajka;
a szárny hangja
széttárt, örök.

Kóda

Csillag-pályák asszonya, Mária,
oltalmazd Máriát, édesanyámat,
szememtől elszakadt útján
ne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,
egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg:
aki hallottad ezt a dalt:
ocsudj lomha szörnyeidből.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://canadahun.com/forum

The seventh symphony (English)

The assumption of Mary

 

(To my mother’s memory)

 

1

Shadow, stone, linen, lime, the

pillow under the skull’s vault,

iron padlock, swaddling clothes,

the knocking sundering clod,

do not see ascend the dark of the body

over the final flame, the world pried open

by the smouldering chaplet of sweat.

 

Foot protrudes from the brindled shroud,

its clotted veins coated with wax,

a violet beam on the nail.

 

Shins ensheathed are sleeping,

the tendon straight, the knee relaxed;

olive trees line the path.

 

Hail to you, shrivelled womb!

An armored insect in the wall’s fissure

scratches the lip of the blind abyss,

flowers its ensigns, its arms.

 

Hail to you, prayer-locked hands,

plunging arches of a shrine,

two rows of casketed tapers,

ten swans’ wings immersed in dew,

enfolded night-blooming flowers.

 

Hail to you, seven-pained heart!

The scream, from the start its neck weighted with stone,

falls down a bottomless well, fails of its journey.

 

Narrow neck, tilted head, sticky hair,

lead-coin of the final ransom on the pale face,

around the mouthhole and sunken eyes

the senses’ cooled-off scatter of wrinkles,

twig-knots of trampled-down acanthus,

spoors of galloped-off steeds.

 

2

Shadow, night,

silence, cold,

crack, crackle,

clay flies,

beam cleaves,

dust signs—

Two new moons in

the sky culminate,

blazing mesh

descends,

spider-legged

glowing coals race

up, wings hover on

gleaming roof,

flock of lambs,

harps, flutes,

violin screeches,

bell peals,

horn replies—

For faceless,

ashy ancestor,

face of gold,

assembles bones,

leans on an elbow,

rears up,

gives ear—

 

Chorus

 

Wailing, wailing, wailing

for her own at the edge of dark!

We saw her with her child in starlight;

we were grazing our plump sheep,

with the coming of spring we sheared the fleece,

when winter came we flayed the hide;

slowly, cloud-like, we drifted

on the mirror of water filled with fleecy hills,

our boat

came ashore,

she saw

who we were,

brambles tore

our thin shoes,

earth

painted our brows.

We’re shepherds, also sheep.

Now for the shearing,

now for the skinning,

strew it in her path.

Wailing, wailing, wailing

for her own at the edge of dark.

 

3

Alternate choruses

 

The drone of oars infuses

the infinite clear stillness,

the curly breath-hue, faintly purplish,

churns in the glistening white,

a maelstrom of mast, a whirlpool of sails

looms through,

ferry of flame, bridge of haze, golden ark,

fever’s nether side on a diamond mirror,

circles, in the distance ripples,

the rush and scurry of small ones,

on the rainbow a smiling tear,

veiny swish of milk-foliage,

the woman’s festival alive in the world…

(But we always cried.

We were starving.

What else could we do?

We always cried.)

…her skiff sparkling in the rush of spume,

on the lusterless yellow sickle of heaven,

on the giant azure scales of the eye,

on the red wheel of the war-car,

on the crest of the green monster,

on the black mouthhold of cold,

and at night she turns down your white bed,

through every inferno she follows you,

though the nest be razed she summons you back…

(Bottom-up stumps

with our roots upwards,

earth cast us out.

Nobody stoops for us.)

… she kneels within you, my dear, and you become her,

forsaking your chaplet whence

color comes to the rose and light to the eye,

and you feel her as you cover your chalice

with the vagrant foggy shapes of the chasm

and the numbered centuries of years

with frenzied omens on their foreheads,

impassioned, drank from…

(Flowers crawling with worms,

who wants the tattered petal

while the spring dawn rains down?)

… from the crusty dark ascending

the distending moon’s shimmers,

aroma that under the rind

gathers to flame in secret veins,

under the heart a regal star-crowned dream

in the shade of a warm bower,

falling clusters of grapes, red wine,

the flame of the mother ablaze in the world…

(Whom have I killed? Myself.

Whom does it pain? Me.

Leave me alone in her lap.)

…the lovely hands close-clasped in prayer,

clinging columns of kindness,

a hazy roof-row of fingers,

ten mother-wings of live silence,

naked fingers in a sea of petals,

the tenfold soundless ringing

gleams, dispensing its brightness,

its light, beamlessly, pathless as a kiss…

(The salt of sweat in our bread.

The taste of death in our meat.

Around us the coffin-wall.)

… she who stood under the cross

unbroken by misery, stares

with a child’s scared blue eyes

at the frothing world on the cross,

sobs at the sill of hell;

in festering dens the dead

wrapped in closely watched night

wink at the wounding light…

(Take from our hearts the dripping poison,

take from our hearts the black maggot,

take the ember from our hearts,

take from our hearts the dark.)

… the gleam of the pure blue eyes

pierces through all the circuits

mirrored in the curving hoop of space

and the hundred-tunneled race of time;

like a sweet drop on the nodding sedge,

a sparkling bead of mutability,

it is always replenished, always rolls off,

the peace of the Virgin flows over the world…

(We shiver, draw close our cloaks,

have mercy on us, Blessed Virgin,

pray for us, have

mercy on us.)

 

4

Over the spring

down spins off

from fanning wings;

light snow falls;

young wine makes

in big basins;

on a thousand balconies

a thousand armies;

the shackled rage of

the earth is still,

everything fills

with the clamor of wings:

 

Chorus

 

Through flame, through light

wings the dark earth’s virgin,

never are shadow and night

more violently flung open,

valley and peak, by the looking-dance,

assault-waves of mazes of flowers

setting the greyness ablaze.

 

Vein of rose, blood of dove,

brimming chalice of wine,

where the mountain-shadow plunges

faith harvested the vines;

blood-pearls of chamois in snow

calls the hunter, where he climbs

the trail is narrow, the space wide.

 

Dear mother, bashful bride,

our blushing tender maid,

our wings billow toward you,

their thick combs quake like the sea;

are you flying toward us, do you see us?

we are rugs laid in your path,

dear mother, be our spring.

 

Mary

 

I glorify him I conceived in my womb

who raised to the sky my sickle of moon

and set on my forahead a string of stars

who made my cloak to be borne on the milky path

who made my veil to be blown by the storm of sweetness

who made my triumphant car to be flown by the living fires

who peoples with armies my victorious progress

who raises around me towers of endless song,

as it pleases him; and it cannot be explained

by the fiery armies, the misty generations

turning under the furrows where I walk.

My father from the beginning, I brought him forth

who towers, three-headed pillar,

with his triple forehead’s glory

over the far-flung void, above

the glistening crystal silence

surfacing from the wake of creations,

like a roof of lightning he covers me.

 

Chorus

 

Queen of flowerbells,

assembled before you, welded around you,

bell-hearts beat in a thousand bodies,

a cupola of rays wavering,

a tower of haze quavering,

they peal for you, appeal to you:

when our bell-metal chips,

silence it out of your power.

 

Mary

 

It is not mine to judge; the scales, the sword

are someone else’s; I never learned to strike,

only to stroke; nor to starve, only to feed;

to be hurt, but not to hurt; nor to take, only to ask.

In the resonant silence, the anonymous silence,

larvae and wedding-gowns blossom alike on me,

the lion lies down with the lamb in my bosom.

The babe defiles me, no stain left,

he scratches my breast, a necklace of blood flows out,

the heaving sea has more and will not miss it.

The killer spatters me with blood, I wipe it off;

revile me, I do not turn away my face.

I am no stone wall returning caresses and blows

measure for measure;

I am no clay road returning steps and turnings

measure for measure;

I am no fountain of fire that exposes body and space

as they manifest before it;

I am only a nest that sheds what warmth there is.

You who see me shining forth in glory,

think for a moment: it does not come from me;

a tear is my only treasure; so with you;

my son’s wound my immeasurable possession

and the agony of this world my gateless garden.

The luxuriant tree of life lies in my lap,

and if, torn off, you fall down under it,

your powerful fist clutches my apron, you fell

your head’s log on my knee. Do not fear:

you are watched over by silence, tears, and me.

 

Chorus

 

There where there is no light,

my heart is born among thorns,

down where the nightingale nests,

in the jungle of numberless moans;

new threats buffet the planets,

but the blest sleep on in peace,

nectar-drops on their lips.

 

Down there a rose-tree blooms,

dawn spreads out on the hill,

fingers—weak and strong—

proffer a feast; debris

of ashes litters the hearth,

but a purple flood in the depth

proclaims eternal dawn.

 

Fields of roses swaying

wisps of flame in the wind,

bewitched by her bright eyes;

she comes, turns slowly again,

a rose-sea of waving babes

clutches, clutches at her hem;

death and time stand still.

 

Mutability, wire-like

grows taut;

cooled-off ancestral coal

glows hot;

patriarch

from tomb’s dark

hums to himself

fulfilled words;

the clod is quiet,

lips stuck together;

the sound of wings

outspread forever.

 

Coda

 

Lady of orbits, Mary,

protect Mary my mother,

lest, torn from my sight,

sorrow befall her.

 

You who have heard this song,

a fragment only of the song

that wrung the world’s heart:

you who have heard this song:

wake up from your sluggish dragons.

 

Bruce Berlind and 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://taracsak.hu/kiadvany

minimap