Vozári Dezső: Prágai hajnal

Két maharadzsa s egy Napóleon      
karöltve baktat el a maszkabálból;    
egy kóborló eb megszagolja őket,     
s eszeveszetten fut el a sötétbe.        
Szent Vencel tere köd-ingben szunyókál     
s a hó cikkcakkos csipkét told ez inghez;     
mindenki alszik, csak a törvény éber:           
a rendőr áll a sarkon gémberedve.    
Itt-ott egy autó, itt-ott virsliárus       
és téveteg vonalban részegek
vonúlnak el a síkos trotoáron,           
mint olcsó dráma züllött árnyai.       
Hová megyünk? Ah, messze még a holnap  
s a tegnap mindörökre elszaladt.      
E furcsa és időtlen téli óra    
nyakunkba ült, mint síri szörnyeteg. 
Éjjel van még, tornyok se énekelnek,           
a gépek jobb világról álmodoznak,   
éjjel van még, csak a kisúrolt csarnok           
józan fényében áll és vár a tej.

Due maragià e un Napoleone,
abbracciati lasciano il carnevale,
li annusa un cane randaggio,
poi scappa via a perdifiato.
Piazza San Vencel, nella nebbia dorme,
coperta di neve, che sembra di pizzo,
dormon’ tutti, veglia solo la legge:
al cantone, un vigile congelato.
Qualche macchina, venditori di wurstel,
gli ubbriachi, filano via vaccilando,
come squallide ombre di un dramma
mediocre, sul marciapiede scivoloso.
Dove andiam’? Il domani è lontano,
e ieri, per sempre ci ha lasciati.
Un’ora strana e atemporale pesa
su di noi, come un mostro tombale.
E’ notte ancor’, non cantano le torri,
le macchine sognano un mondo migliore,
è notte ancor’, solo il latte aspetta,
nella luce sobria della latteria lustra.